“Lassan véget ér a szezon, és azt hiszem csak kétszázan vagyunk, akiknek még van kedve hajtani a több, mint 2000 főből, akik különböző csapatoknál versenyzünk. Már csak pár lehetőség van versenyezni, a Világbajnokság, a Párizs-Tours és a Giro di Lombardia.
Én mit szeretnék? Először is, ott lenni a Világbajnokságon. Rajta voltam az előzetes listán, de nem volt elegendő az idei teljesítményem. Remélem, hogy Freire megnyeri a Világbajnokságot és Samu lesz az első spanyol, aki nyer Lombardiában… És a Párizs-Tours? Idén valószínűleg sok meglepetés lesz majd, én megpróbálom majd ezt kihasználni és javítani a tavalyi nyolcadik helyezésemen.
Jó volt a kanadai verseny, de nem úgy, ahogy elképzeltem. Más hely, új útvonal. Kiemelkedő az a lelkesedés, ahogy megszervezték, a szállodák színvonala (mi a Frontenac kastélyban voltunk), precízen kiépített infrastruktúra, hatalmas kivetítők, hogy a nézők egy méterről se maradjanak le, de legfőképpen az emberek voltak fantasztikusak, aki eljöttek szurkolni.
Quebec egy város-falu, a Világörökség része. Nagyon erős a turizmus, habár öt hónapig tél van és hó. Voltunk az Orleans szigeten, ahol egyáltalán nincs forgalom. A legkülönlegesebb az volt, hogy vannak külön kresztáblák a motoros szánoknak. Jó hideg lehet itt!…
Montrealban már nem volt ennyi időnk körbenézni, mert előző nap érkeztünk a szállodába és a csak a körpályát tudtuk megnézni. De ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna időnk egy kicsit napozni és fagyizni.”

Forrás: www.pablolastras.es

“Minden OK, úgy folytatom, mintha mi sem történt volna, pedig igazság szerint a testem és a fejem is megérezte az utóbbi két hónapot… Mesélek nektek pár szóban és képben a legutolsó két versenyemről a Giroról és a Svájci Körversenyről.
Minden jól ment, hiszen még mindig bringázom. Amikor keményen dolgozol, jól jön ki a lépés. Ez most nem vigasztalás, mert nem hiszek ezekben a dolgokban. Csak a jól végzett munkában hiszek és így is szeretnék tenni minden egyes versenyen, ahol elindulok.
Nem vagyok rögeszmés, nem gyötröm magam, élvezem a munkám és az életem. Mi a receptem?
Nem hiszem, hogy bárki is tudná a megoldást, egyszerűen szeretni kell magadat és nem szabad a nap 24 órájában a munkán töprengeni, hanem csak pedálozni. Ezt nem csak én mondom, hanem Angel Nieto is, amikor ki tudja már hányadszorra világbajnok lett. A híres spanyol motorversenyző sem tudott mindig a motorozásra gondolni, mert elvesztette volna a koncentrációját.
Amsterdam teljesen rózsaszínbe öltözött a Giro tiszteletére. Fantasztikus látvány volt.
Már az elején nagyon nagy volt a menés. Szinte állandóan változott, hogy ki vezet az összetettben és szinte folyamatosak voltak a bukások is. Hollandia a kerékpárral közlekedőkre figyel nagyon, nem pedig a kerékpárversenyzőkre, ezért azok az eszközök, melyeket a gyalogosok és más közlekedők megóvása érdekében helyeztek el az utakon, az mind ellenünk volt. Én “szerencsésen” estem, melynek a folyománya a keresztcsontomban érzett fájdalom volt, amikor bringára ültem. A buszon és a hotelben sem szűnt meg a fájdalom, de végül is kibírható volt. A fájdalom-, gyulladáscsökkentőknek és a masszázsnak köszönhetően elviseltem.
Olaszországba érve a szakaszok már teljesen más stílusban folytatódtak, becsapós érkezésekkel, klasszikus lejtőkkel, vízzel, hóval, kivilágítatlan alagutakkal, aszfalt nélküli utakkal…
Még jó, hogy a fotók alátámasztják mindezt és nem gondoljátok, hogy túlzok.
Ja, még a Plan de Corones időfutam sem volt egyszerű! Az utolsó 6 kilométer homokban. Hogy legyen fogalmatok arról, hogy miről is beszélek itt egy példa: Garzelli, aki megnyerte a szakaszt az utolsó 1100 métert 5 perc 15 másodperc alatt tette meg. A hegyről mindenki csak a felvonóval tudott lejutni, ami egy pillanatra sem állt meg. Bepakoltuk a bringát és irány a hotel.
Őszintén szólva nagyon átvertek bennünket. A legfontosabb – és ezért hála Istennek – nem halt meg senki és nem történt semmi olyan szörnyűség, mint tavaly Horrilloval.
Így mentek a napok és már nem emlékszem, hogy jutottunk el Veronába, csak arra emlékszem amikor a kórházban megröntgeneztek és mondták, hogy nem tört el semmim. És a folytatás… Megpróbáltam kipihenni magam, de nem javult az állapotom. Az egyedüli pozitív dolog az volt, amikor a csapat egységbe kovácsolódva védte a rózsaszín trikót és Arroyócskát és az a motiváció, amikor láttuk hogyan küzd az olaszok serege ellen.
A forgatókönyv szerint az utolsó szakaszon a veronai colosszeum volt a cél, az egyik kapun bementünk, a másikon kijöttünk. Igazi gladiátornak éreztem magam, aki 21 napos túlélőtúra után leharcoltan megérkezik. Még jó, hogy nem jöttek az oroszlánok.
Gyorsan teltek a napok és mire észbe kaptam már a Svájci Körversenyen voltunk, ami idén is olyan nehéz volt, mint a korábbi években. Ehhez tegyük még hozzá az esőt és azt, hogy nem fogott jól a fékem. Így képzelhetitek milyen jól éreztem magam a lefeléken. A legkülönösebb nap az volt, amikor én is elmentem egy szökevénycsoporttal, az út nem annyira tetszett, de volt kedvem menni. Végre újra kerékpárosnak éreztem magam és most vasárnap is úgy fogok majd harcolni a spanyol bajnokságban.”

Forrás: www.pablolastras.es

“Az utolsó bejegyzésemet, úgy fejeztem be, hogy még fejlődöm és ez így is van. Lassan, de biztosan.
Indultam a Gent-Wevelgemen, ahol újra “pánikot” éreztem a macskakövek miatt, de nem volt olyan rossz. De ettől kezdve még inkább csodálom azokat a kerékpárosokat, akik szeretik ezeket a versenyeket. Már mondtam korábban is, hogy ez az a típusú verseny, amit vagy imádsz, vagy szívből gyűlölsz. Flecha nagyszerű volt! Fantasztikusan csinálja. Szeretem ezt a fotót, ahol mindketten rajta vagyunk felfelé a Kemmelbergre.
Ezután elmentem Navacerradába, amit nagyon szeretek a magassága miatt. Elég kevés az oxigén arra és ezt megérzi a szervezet. Ezért nem szabad egyből nekiugrani az edzéseknek, figyelni kell a test jelzéseire és a kellő pihenésre is.
Élveztem, hogy bejárhattam a Madrid környéki hágókat, amik nem olyan hosszúak, mint a Giron. A háromhetes körversenyre nem készülhetsz 15 nappal előtte, mint egy őrült: már másfél hónappal korábban kell edzened arra terepre, hogy jó formában érj oda a versenyre. Kipihenten kell érkezni, nem szabad túledzetten odamenni és ez most a célom, habár az időjárás nem volt mindig kegyes hozzám, sem a csapattársaim, mivel most teljesen egyedül voltam.
Igazán kemény volt, de nem mindenben. Egyik nap elmentem Pereiroval, Jesús Hernández-el és Contadorral. Edzeni? Ugyan már! Ittunk egy kávét, mellé egy szendvicset, mert nem hinnétek, hogy milyen tempót mennek. Ezért is éreztem, hogy a Castilla y León Körversenyt Contador fogja nyerni és nem is tévedtem. Személy szerint jól mentem, de a testem teljesen kimerült a nagy szintkülönbségtől. Néhány napba beletellett, mire akklimatizálódtam, de sikerült felvennem azt a ritmust, ami hiányzott.
Aztán a Castilla y León Körversenyen a második szakaszon sikerült lemaradnom. Le kellett tennem a lábam a földre, mert majdnem elestem. Szép, mi? Mindet csak a bőrünk és a csontjaink védenek, mikor elesünk.”

Forrás: www.pablolastras.es

“Lemaradtam ezen az olasz versenyen. Talán úgy tűnt, hogy minden rendben ment? Szerintem nem: még nagyon sokat kell dolgoznom. Ezt akkor veszed észre, amikor egymás után jönnek a szakaszok, legfőképpen a megtett kilométerek. Tovább kell edzenem hosszú hegymeneteken magas intenzitáson, akkor talán sikerrel indulhatok az ötödik Giro d’Italiámon.
Őszintén szólva, nagyon elégedetten érkeztem és azzal a szándékkal, hogy majd ezen a versenyen megmutatom magam. Második lettem a Tirreno első szakaszán, aztán az első csoporttal értem célba a Milánó-San Remon, ezektől jó kedvem lett. A csapattársaim mondták is, hogy milyen jó formában vagyok, de én azt feleltem, hogy ez nem igaz. Be kell vallanom, hogy nagy kedvem van kerékpározni, de ha ez az erőm nem marad meg Lombardiáig, akkor elég komolyan el kell majd gondolkodnom.
Mindenre volt időnk: szenvedni, nevetni, fázni, izzadni, pánikolni (főképpen a Turchino alagútban, ahol már több, mint egy éve nincs világítás és azt tudod, hogy mész be, de azt nem tudod, hogy jössz ki, meg kellene kérdezni Fischert, vagy másokat, akik törött kulcscsonttal jöttek ki), elkerülni a bukásokat, 90 km/h sebességgel ereszkedni lefelé a nedves úton, megünnepelni Zandio születésnapját (milyen finom pizzát ettünk)… Mik történtek még? Oh! Majdnem elfelejtettem: látni 300 km-t a kilométerórán, jó vicceket mesélni, zenét hallgatni a szakaszok előtt és után, váltani pár szót Flechával, Freirevel, Florencioval, jön melletted Cancellara a Poggio-i emelkedőn és odaszól: “te még itt vagy?”… Higgyétek el, hogy mindezek és még sokkal több is történt ezeken a versenyeken. Legfőképpen: ha tiszteletben tartod a többieket, ők is tiszteletben tartanak téged.
Azt is el kell még mesélnem, hogy ezek a napok úgy teltek, mintha buborékban éltünk volna (edzés, pihenés, evés, masszázs és kész) és nem veszel észre semmit, de… a háttérben egy nagyszerű csapat áll, szerelőkből, masszőrökből, akiket érdemes megemlíteni. Amilyen gondossággal és pontossággal készítenek elő minden kerékpárt, kulacsot, tarisznyát, zseléket az összes versenyzőnek, a szakasz döntő részeire. Ha valaki nyer, az nem egyedüli dicsőség, mindig vannak mások is a háttérben és akkor még nem szóltam a közeli hozzátartozók támogatásáról.
Milyen jó, hogy tudok ilyen dolgokról mesélni. Még mindig úgy érzem magam, mint mikor három évesen a pótkerék nélküli biciklimen, sisak nélkül száguldoztam, ha-ha-ha… Hogy megváltoztam! Meg vagyok róla győződve, hogy aznap, amikor második lettem, az az én győzelmem volt. Nektek szeretném azt ajánlani, akik hisztek a kerékpársportban és együtt örültök velem.”

Forrás: www.pablolastras.es