Márciusban számoltunk be róla, hogy José Angel Gómez Marchante hét év profi pályafutás után visszavonul.

San Sebastian de los Reyesben született 1980. május 30-án, majd 24 évvel később a Paterninánál kezdte profi karrierjét Miguel Moreno és Juan Martínez Oliver szárnyai alatt. Az első évében nyolcadik helyen végzett a Spanyol Körversenyen, ahonnan egyenes út vezetett a Matxin által irányított Saunier Duval csapathoz. 2007-ben kezdtek el gyülekezni a felhők a feje fölött, sorozatos bukások és betegség keserítette meg életét és nehezítette a felkészülését. A mindig vidám és bőbeszédű kerékpárossal készült az alábbi interjú Frodo tollából.

Szia José Angel! Milyen az élet ex-profiként?
Egészen jó, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik a régi. Most más miatt kell aggódni, más miatt van stressz. Versenyzőként benne élsz egy buborékban, csak a bringa körül forog az életed és most ez teljesen megváltozott. Mindarra van időd, amire korábban nem volt és már az sem gond, ha fáradt vagy, mert másnap nem kell edzened, hehe. Végeredményben jól megy a sorom, az életben mindennek megvan a kezdete és a vége.

Tudod már, hogy milyen irányban halad tovább a jövőd?
Igazság szerint még nem tudok semmit. Most csak élvezem a gyerekeimmel együtt töltött időt. Még lábadozom a betegségből így minden időmet a gyerekeimnek, Angelinának és Andynek tudom szentelni… és volt olyan szerencsém, hogy három napja láttam a kicsi első lépéseit.
Egyrészről szeretnék továbbra is a kerékpársportban dolgozni, hiszen kisgyerek korom óta ebben élek. Szeretem ezt a sportágat és szeretnék gyerekekkel foglalkozni. Ez a piramis alapja, mely nélkül nincs tovább…
Másrészről vannak más dolgok is, melyekben gondolkozom, de ez még idő kérdése.

Nézed a versenyeket? Hogy tetszett ez a bukásokkal teli Tour?
Naná, hogy követem a versenyeket! Mint már mondtam, imádom ezt a sportot és szívesen nézem akár az út széléről, akár a TV-ből. Ami a bukásokat illeti, egy őrület volt, hogy a favoritok sorra estek ki a versenyből.
Tudom, hogy milyen lehetett nekik, mert én mindhárom Touromon, amikor bukás után haza kellett mennem, nagyon rosszul éreztem magam… és én nem voltam első számú ember. Gondolj bele, hogy mennyire rossz lehet, ha favoritként kell hazamenned. De ahogy szokták mondani: vannak rossz dolgok az életben.

Egész pályafutásod során mindig veled volt egy bébi párna. Még tartod ezt a szokásodat?
Hehehe. Igen, továbbra is velem van mindig. Ez egy egészen furcsa sztori, mert már a bölcsőben is velem volt a párna és bárhova mentem, vittem magammal. Már volt, hogy ki kellett cserélnem a párnát és a huzatát is többször… az emberek mindig kérdezgetik, hogy ez tényleg a gyerekkori párnám, hehe. Mindig mondom nekik, hogy természetesen nem és mosom a huzatot is!
Ez volt a vigaszom egy-egy szakasz után, plána ha fáradtan érkeztem és rossz passzban voltam. A Saunieres időszakban – ahol olyanok voltunk, mint egy család – mindig a bőröndömben volt és a szakasz előtt és után elővettem a buszban. Emlékszem egy nap elaludtam a busz hátuljában a szakasz előtt és arra keltem, hogy már mindenki készített rólam egy fotót, hehe. A leghűségesebb társam, hehe.

Híres voltál a hiperaktivitásodról is a mezőnyben… Most hogyan kezeled?
Igen, kicsit nyughatatlan voltam… Mindig akkor indultam meg, amikor nem kellett volna, de ez voltam én. A hegyi szakaszokon mindig húztak a csapattársaim, hogy “naaa, megindulsz az első hegyen?”. Milyen szemtelenek!
A Baszk Körversenyen voltam a legidegesebb… még jó, hogy nyertem a végén, mert Matxin megölt volna. Most már megnyugodtam a gyerekeim mellett és már értem azt a csapattársamat, aki azt mondta, hogy megnyugszik a versenyeken. Akkor nem értettem, azt válaszolta, hogy majd megértem. Hát most már értem, hehe. Nagyon imádok együtt lenni a srácokkal, habár majdnem korábban alszom, mint ők. Van, hogy a lányom mond nekem mesét, hehe!

A betegséged (fekélyes vastagbélgyulladás) vett rá, hogy végül visszavonulj…
Már 2002 óta szenvedek tőle. Istennek hála, engedett még hét évig versenyezni a legmagasabb szinten és azt mondhatom, hogy 2007-ig nem is igen szenvedtem tőle. Aztán onnantól kezdődött a harc… és elvesztettem a csatát.
A háború azonban még nincs veszve, a kerékpár megtanított a szenvedésre és ennek köszönhetően sokkal erősebbnek érzem magam. Sokan megkeresnek, akik hasonló betegségben szenvednek és mondják, hogy nem értik, hogyan csináltam. Őszintén szólva én sem tudom. Ezek miatt az emberek miatt kiváltságosnak éreztem magam, van ez a problémám, mégis azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek az életben… de természetesen, mint mindennek, ennek is megvan az eleje és a vége. És előbbrevaló az egészség.

Képes vagy “normális” életet élni?
Sosem leszek teljesen gyógyult. Ez olyan, mint a hullámvasút, vannak jó pillanatok és vannak rosszak is, de a családomnak köszönhetően nagyon jól viselem.

Gyanítom, hogy megfordult a fejedben, hogy hová jutottál volna enélkül a “belső ellenség” nélkül.
Ezt mindig meg fogom kérdezni magamtól, hogy mi lett volna akkor… De mint mondtam neked korábban, mindig igyekszem a dolgok jó oldalát nézni, mennyit mindent sikerült így is elérnem. Habár azt gondolom, ezt csak azok értik, akik hasonló betegségben szenvednek. Ezért csodáltam mindig az olyan embereket, mint Armstrong vagy Markel Irizar.

Akkor, ha megkérdezem, hogy elégedett vagy-e a kerékpáron eltöltött éveiddel, mit mondanál?
Azt mondom, hogy igen, elégedett és büszke vagyok. Természetesen mindenki győzni akar és én is szerettem volna ebből többet, mert nagyon kevéske jutott. Számomra nem csak a győzelemről szól az élet… Nagyon sok minden van még ezen kívül is!

Jópár évet eltöltöttél profiként. Mi az első emlék, ami az eszedbe ötlik?
Azokban a napokban, amikor néztem a Tourt, sok emlék előjött. Ez egy álom, nem tudom, nagyon furcsa, különleges érzés…
Talán a Saunier-es időszak, leginkább a 2005-ös és 2006-os év. Olyanok voltunk, mint egy család, bárhova is utaztunk, otthon éreztük magunkat. Hihetetlen volt a hangulat, életre szóló barátságok köttettek, ráadásul azt csináltuk, amit szerettünk.
De bevallom, hogy egy emlék van meg nagyon élesen, amikor 2005-ben a Touron eltörtem a kulcscsontomat. Mindaz az érzelem, amit azon a napon átéltem.

’88 óta kerékpározol. Mi a történeted? Hogyan kezdted?
Nagyon egyszerű, ebben nőttem fel, ezt láttam az apámtól. Mondhatom, hogy két kerék között születtem. Az apám régen nagyon sokat ment… de úgy tűnik, hogy átadtam neki a balszerencsémet, mivel idén párszor már elesett és pár éve infarktust kapott a legjobb barátja, akivel együtt rótták az utakat. Már nem tud bringázni és ez eléggé levertté teszi az embert.

Azt mondják, hogy megszerezni könnyű, de megtartani annál nehezebb. Mi a titka, hogy 22 szezont végigcsináltál?
Figyelj… nekem nem volt könnyű sem megszerezni, sem megtartani. A titok egyszerű, azt csináltam, amit a legjobban szeretek az életben, a meghozott áldozatok ellenére is.

Hogyan jellemeznéd az életutadat? Könnyű, nehéz, élvezetes.
Azt gondolom, hogy sosem volt könnyű dolgom. Először is nagyon nehéz volt felkerülni a profik közé, aztán ott meg nincs kolbászból a kerítés… Végeredményben nehéz volt.

2004-ben, Miguel Morenonál kezdted a profi pályafutásodat…
Igen, 2004-ben kezdtem a Paterninánál. Annak köszönhettem, hogy a igazgatóm, Buenache (szinte az apám volt) jó barátságban volt Martínez Oliverrel és így kaptam a lehetőséget… mindig hálás leszek Olivernek és Morenonak ezért a lehetőségért.
Hihetetlen érzés volt, az a “húúú, valóra vált a gyerekkori álmom” típusú. Hihetetlenül jó volt az első versenyem (Mallorcán), habár az egyik hegyi szakaszon eléheztem, végül egy percet kaptam és azt gondoltam “te jó ég, mi vár még rám idén… én erre nem vagyok képes”.

És ott voltak a szurkolók, főleg a Vueltán, akik kezdték megkedvelni ezt a srácot a Paterninából. Nem tűnik nehéznek.
Hogy őszinte legyek, tényleg nem esett nehezemre. Ebben az időben 23 évesen már öregnek számítottam újoncként. Aztán ott voltak az edzéstársak, akik nagyon sokat segítettek… Képzeld el, hogy olyanokkal edzel, mint Félix García Casas, Perdiguero, Rebollo, Lobato vagy Pasamontes. Nagyon jó kis csapat volt.

Hogy emlékszel vissza a Vueltára abból az évből? És a GP CTT Correios-ra, ahol az első győzelmed szerezted?
Mindig emlékezni fogok, mert nagyon különleges volt. Első évem profiként és indulhatok a Vuelta a Españán, ahol ráadásul a legjobb tízben végzek… ez több volt, mint valóra vált álom. Ott szenvedni a nagy nevekkel a hegyeken, igazán hihetetlen érzés volt.
Az első győzelmem szintén felejthetetlen. Öt napja voltam Mallorcán és ez a verseny második napján történt. Megnyerni egy ilyen versenyt ez olyan “te jó ég, megcsináltam”. Vannak kerékpárosok, akik 16 év profi pályafutás során sem tudnak nyerni semmit és nekem sikerült, ráadásul ilyen hamar. El sem akartam hinni. Emlékszem, hogy előző nap Oliver mondta Edonak, hogy “holnap a szőke fog nyerni”, basszus… lottóznia kellett volna, hehehe.

Következő évben a Saunier Duvalhoz szerződtél. Milyen érzés volt elitnek lenni?
Igazán nagy lépés volt. Már majdnem aláírtam a Phonaknál, de végül beajánlottak a Saunierhez és megkaptam a lehetőséget, hogy a legjobb versenyeken induljak. Nagyon motivált voltam.

2006 volt a legjobb éved, ami a sporteredményeket illeti. Te is így érezted?
Igen, a legjobb év volt, mind eredmények, mind a hangulatom szempontjából. Olyan volt, mint a 2004-es, 2005-ös évek. De a legjobb a Baszk Körversenyen volt 2007-ben, amikor Cobo nyert, habár abban az évben nem szegődött mellém a szerencse.

Mondtad korábban, hogy mindig a torkodon akadt a Tour de France. Mi történt ott, José Angel?
Pfff… ezt én is szeretném tudni. A legjobb, ami történt Franciaországban, hogy megismertem a feleségemet. De kerékpáros tapasztalatszerzésnek szörnyű volt. Volt ott minden, feszültség, stressz és hát a szerencse… ahogy most is láttuk a Touron, nem lehet mindent akarni.

Azt lehet mondani, hogy eddig az évig minden tökéletesen klappolt, de 2007-től minden megváltozott: betegség, bukások, sérülések… Néha úgy tűnik, mintha elátkoztak volna, nem?
De-de, én mindig ezt mondom, hogy elátkoztak, hehe.

Ennek ellenére 2009-ben az új Cervélohoz kerültél, Sastre mellé. Úgy tűnt, hogy ismét melléd szegődött a szerencse, de egy bukás a Párizs-Nizzán meghatározta a szezonodat. Következő évben – már az Andalucíánál – a burgosi bukás tette tönkre a felkészülésedet a Vueltára. Micsoda két év!
Két nehéz év volt ez számomra több okból is, de mindig megpróbáltam a jó oldalát nézni a dolgoknak… bár ebben a két évben kevés jó pillanatom volt.

Az andalúz csapat hangulata viszont fergeteges volt…
A hangulat több volt, mint fantasztikus. Ez adott szikrát és motivációt a folytatáshoz. Ráadásul látszott a dolgok körforgása is: kezdeni a Paterninánál és befejezni az Andalúziánál, a Paternina régi gárdájával, Luengoval, Romes-el… Mindig is tetszett ez a csapat, nagyon családias, mintha hazaértél volna, hehe. Zseniális volt, mindig énekeltünk a buszban, az andalúzok híresek az ünneplésről, hehehe.

Azt mondják, hogy a rossz dolgokból is lehet tanulni. Mit lehet tanulni olyankor a kerékpársporttól, amikor nem kísér a jószerencse?
Mindig azt mondom, hogy a kerékpársport az élet iskolája. Megtanít küzdeni és felállni újra és újra, és megpróbálni… Megtanít arra, hogy mindig küzdeni kell.

Ha újraszületnél, ismét kerékpáros lennél?
Természetesen. És már nagyon várom, hogy lássam a fiamat őrülten bringázni, de ez már az ő dolga és nem az enyém.

Sok szerencsét kívánok neked a további életedhez és szeretném megköszönni azokat a versenyeket, melyekkel örömet szereztél nekünk. Szeretnél még mondani valamit, amit eddig nem kérdeztek meg tőled?
Szeretnék úgy elbúcsúzni, hogy mindenkinek megköszönöm. Annak ellenére, hogy jelenleg nincs jó helyzetben a kerékpársport, ti továbbra is bátorítjátok és támogatjátok a versenyzőket, hiszen nélkületek nem létezne ez a sportág és szeretném, hogy így folytatnátok tovább.
És szeretném még megköszönni mindazoknak, akik egy kis porszemet is hozzátettek ahhoz, hogy az álmomat ennyi ideig élhettem.

Forrás: www.elpedaldefrodo.com

Hogy látod a jövőt?
Még mindig bizonytalan. Van pár lehetőség kilátásban, annak ellenére, hogy már teljesen bezárt a piac. Már csak egy döntésre várok.

Vannak ajánlataid?
Vannak lehetőségek, de még nem tudok semmit mondani, amíg nem lesz 100%-os. A jövő héten, ami már nagyon késő, eldől a sorsom.

Mit mondtak neked az Andalúziánál, miért nem hosszabbították meg a szerződésedet?
Nem mondtak nekem semmit, biztos megvannak az indokaik. Nem jött ki túl jól nekem ez az év. Mindig elkísért a balszerencse. A Baszk Körversenyen majdnem az egész csapatot ledöntötte egy vírus, aztán a Burgosi Körverseny előtt buktam, kórházba kerültem és még most is érzem a térdem. Antonio Cabello logikusan hozta ezt a döntést. Jól átgondolta, így nincs mit kifogásolnom.

Milyen érzésekkel jöttél el az andalúz csapattól?
A csapattársaim, akikkel egész évben együtt éltem, olyanok, mint a családom. Nagyon sok jó ismerőst és barátot hagyok most ott. A technikai csapat is csupa nagyszerű emberből áll. Teljesen a kezdetekre emlékeztetett, amikor még a Paterninánál voltam.

Ugyanilyen helyzetben van több honfitársad is, mint Xavi Florencio, Iñigo Cuesta, Gustavo César Veloso és Serafín Martínez. Megrémiszt, hogy jövőre esetleg nem tudsz majd versenyezni?
Ez elég ijesztő, hiszen van még bennünk jó pár év versenyzés. Imádom ezt a sportot és szeretném még sokáig űzni. Én már benne vagyok a korban, de az az igazán rémisztő, hogy milyen helyzetben van most a sportág. Például ott van Marcos García, egy 24 éves srác, aki egy nagyon jó szezont tudhat maga mögött és most itt áll csapat nélkül. Az embereknek odafent át kéne gondolniuk a dolgokat.

Ahogy mondod, valakinek tényleg át kellene gondolnia a helyzetet, hogy javuljon a sport helyzete. Ráadásul Contador, Mosquera vagy David García ügye sem javít azon, hogy új szponzorok jöjjenek, vagy legalább a régiek megmaradjanak. Mit gondolsz erről?
Össze kéne ülnie az UCI vezetőknek és egy kicsit mindent újratervezni. Mielőbb végére kellene járni ezeknek az ügyeknek. Contador esetében mindenki tudja, hogy ez a minimális mennyiség nem növelte a teljesítményét és valószínűleg ételmérgezés. Meg kellene határozni egy minimális mennyiséget, hogy ne fordulhasson ez többet elő. Vannak barátaim különböző vállalatoknál és mindig mondom nekik, hogy egy fekete bárány miatt mindannyian fizetünk. Minden ilyen hír megijeszti a támogatókat.

Juanjo Cobo, korábbi csapattársad a Saunier Duvalnál Matxin szárnyai alá került a Geoxhoz. Van esetleg erre neked is lehetőséged?
Ezt nem tudom. Matxin felhívott, mert jó barátságban vagyunk. A képviselőm intéz mindent. Azt mondta, hogy mi kerékpárosok ‘lepcses szájúak’ vagyunk és jobb, ha nem mond el semmit, mert még idő előtt kifecsegjük és elszáll az üzlet. Azt mondta, hogy legyek nyugodt. Ugyanúgy edzek, mintha lenne csapatom és várom, hogy történjen valami.

2009-ben a Cervélonál voltál, mely most felbomlott. Carlos Sastre nemrégiben azt mesélte, hogy nagyon sok dolgot rosszul csináltak. Te mit gondolsz, mint korábbi Cervélo versenyző?
Sastre jobban tud erről beszélni, hiszen elég sokat beletett ebbe a projektbe. Azt gondolom, hogy voltak olyan dolgok, melyek nem a korábban megbeszéltek szerint történtek. Én ugyanúgy érzek, mint az Andalúziával kapcsolatosan, nagyon szép emlék volt. Olyan kerékpárosokkal versenyeztem együtt, mint Sastre, Cuesta, Thor Hushovd, aki nagyszerű ember, mindig viccel, annak ellenére, hogy elsőre nagyon komolynak látszik.

Ha úgy alakulna, hogy nem találsz csapatot, akkor visszavonulsz, vagy folytatod tovább az edzéseket és harcolsz azért, hogy csapatot találj a következő szezonra?
Sajnos az utóbbi években nem tudtam hozni azt a teljesítményt, amit szerettem volna. Ha nem találnék csapatot, megpróbálnék normális életet kezdeni. Ha lehetséges, szeretnék a kerékpársport közelében maradni, mert nagyon szeretem. Nem szeretnék arra gondolni, hogy így hagyom abba. Ott van Cuesta, aki még szeretné folytatni és bírná is, de nem talál csapatot. Úgy néz ki, hogy a hátsó ajtón távozik. Ha veled történik meg ugyanez, el kell fogadni a helyzetet, nem fog összedőlni a világ.

Azt mondtad, hogy ugyanúgy edzel, mint korábban.
Igen, teljesen ugyanúgy. A különbség csak a bizonytalanságban van.

Legutoljára a Tour de France-on adtál nekem interjút, néhány pillanattal azelőtt, hogy egy új szakasz kezdődött volna az életedben a világ legfontosabb versenyén. Most két és fél év elteltével újra találkoztunk egy más helyzetben. Megváltozott az életed azóta. Mindezek ellenére optimista vagy?
Mindig az vagyok. Ezt mondják is rólam. Mindig megpróbálom a dolgok jó oldalát nézni, a pozitívumot. Ha van valami gondod és először a rosszat látod és csak után a jót, már két problémád van. Ha végül így kell visszavonulnom, ahogy nem szeretnék, úgy kell nézni, hogy valamiért ez volt megírva. Nem szabad pesszimistának lenni.

Forrás: www.ciclismoafondo.es