“Hatalmas érzés volt, minden dühömet ki tudtam adni magamból… Nem tudtam visszatartani a könnyeimet a célban. Teljesen érzelgősen beszéltem, azt mondtam, hogy ez a legkülönlegesebb győzelem az életemben. Nagyon sok hónapon keresztül keményen edzettem otthon, a versenyzésre koncentrálva… és ilyenkor mindez az eszedbe jut. Ez a győzelem az egész csapaté, hiszen 100%-ban támogattak és különösképpen Xavi Tondoé. És mindazoké, akik végig mellettem álltak. Nagyon jól tudják, hogy kikről beszélek. A feleségemé, a gyerekeimé, a családomé.
Nagyon aggódtam, hogy milyen lesz majd újra versenyezni és mikor jön majd az első győzelmem. A saját magammal szemben támasztott elvárás sokkal nagyobb volt, mint amit a közönség elvárt tőlem. Tudtam, hogy jó formában vagyok, de szükségem volt rá, hogy újra elől lássam magam és ezen a versenyen minden nap egyre jobban éreztem magam, egyre nyugodtabbnak. Ez a győzelem nagyon megnyugtató most számomra. Nagyon vágytam rá és sikerült az első adódó lehetőséget kihasználnom és ez nagyon jó érzés.
Amióta megérkeztünk Ausztráliába, tudtam, hogy ez lesz majd az a nap. Mindegyik szakasz fontos volt, de ezt tényleg különlegesnek éreztem. A csapat nagyszerűen dolgozott. A sprint nem jött ki túl jól, mert a kanyarban a rossz oldalon voltam és bár több utat kellett megtennem, jól reagáltak a lábaim és sikerült legyőznöm Gerranst.”
Egész nap azt olvasom twitteren, hogy a spanyol bringások üzengetnek Óscar Pereirónak, hogy mennyire egyetértenek vele és végre valaki ki merte nyitni a száját. Rákerestem, hogy mi is történt: Pereiro egy kerekasztal beszélgetésen vitatkozott össze két újságíróval Siro Lópezzel és Julio Pulidoval, miután felhozták Contador doppingügyét és a szennyezett húst.
Néhány szemelvény Pereiro kifakadásából:
“Giovanella pozitív mintát adott, Gurpegui, Guardiola… És mindannyian csak táplálék-kiegészítőket szedtek. Ha ezt egy kerékpáros teszi, már doppingolt. Mindenki a San Mamésből (Atletic Bilbao stadionja – szerk.), Balaidosból (vigoi focicsapat – szerk.), Barcelonából azt kiabálja, hogy ártatlan, nekem meg álarcban kell kimennem az utcára.”
“Zidane elismerte, hogy csináltatott vértranszfúziót Svájcban, hogy regenerálódjon a szervezete. Ez a kerékpársportban doppingvétségnek számít. A probléma az, ahogy az újságírók magyarázzák az embereknek, hogy a kerékpáros doppingol, de ha ezt más teszi, akkor az óvja a szervezetét és a klubjáért harcol.”
“Ne gyere nekem Eufemianoval, mert felforr az agyvizem. Bárcsak egy nap mindent elmondana, amit tud. Az Operación Puerto kapcsán nagyon sok olyan tasak vér is előkerült, amire Európa Bajnokság volt ráírva, ami nem létezik a kerékpársportban.”
“A sportágamban elkövettünk vagy 50000 hibát, mert bolondok vagyunk. Ez nincs elrejtve, ez mind ott van. A kerékpárosok a fizetésük 10%-át a dopping elleni küzdelemre fordítják, míg más sportágakban ez nincs így.”
“Me chiamo Pedro”. Ezek voltak Pedro Horrillo szavai, mikor a hegyimentők megtalálták a Culmine di San Pietro-i szakadékban. Az országúttól 80 méterrel lejjebb volt, de szerencsére életben. Összetörve, olyan sérülésekkel, melyek soha nem múlnak, de életben.
Most élvezi az életet, a másodikat és azt állítja, hogy mindezek ellenére, ha újraszületne, ismét csak kerékpáros lenne. Imádja ezt a sportot. “Ha már balesetet kellett szenvednem, legalább a kerékpáron történt” mondja.
Kilenc győzelemmel büszkélkedhet, melyek között van egy szakaszgyőzelem is a Párizs-Nizzán. Mindezek mellett, egyike azon kevés versenyzőknek, akik egyetemre is jártak. Horrillo történetesen filozófia szakra. Elsőként kezdett mesélni a mezőnyben szerzett tapasztalatairól újságok hasábjain. Ráadásul egyike azoknak az úttörőknek, akik önként és dalolva csinálták végig a híres Párizs-Roubaix-t.
Az interjú elég hosszú így két részre bontjuk, az első részben megismerjük főszereplőnket, a következő részben pedig kerékpáros életpályájáról tudunk meg többet.
Szia Pedro! Hogy megy sorod?
Jól, nem panaszkodhatom. Nyugodtan élek, megpróbálok minden napot a lehető legjobban kiélvezni. A szabadidőmben mindent el tudok végezni, amit elterveztem. És a sportra is sikerül mindig időt szakítanom.
Láttalak Busturiában egy hatalmas heggel a lábadon. Milyen nyomott hagyott az a brutális bukás Culmine de San Pietronál? Nem ennyire egyértelműek ezek a szövődmények. Mikor fel vagyok öltözve, teljesen átlagos embernek tűnök. Még mindig van egy szegecs a combcsontomban és ez már ott is marad egy életre. Azért mondom ilyen biztosra, mert már ki akartam szedetni, de a sebészek azt tanácsolták, hogy ha nincs vele gondom, akkor hagyjam inkább. Aztán van még egy lemez a nyakamban is, mely összetart két csigolyát. Mindezek jelenleg nem okoznak gondot, de lehet, hogy a jövőben majd fognak.
Ami a mozgást illeti, többé-kevésbé rendbejöttem, de nem leszek már olyan, mint régen. Azt gondolom, hogy még mindig a rehabilitációs fázisban vagyok, habár régóta ezt mondják nekem a kórházban. Nem hagytam abba a sportot, most ráadásul variálom, mindenfélét csinálok. Bizonyos időközönként visszajárok kontrollra, hogy a lábamban lévő erőt megmérjék. A rosszabbik lábam 40%-a a jónak. Egy átlagos embernél ez nagyon jó eredmény, de én sokkal követelőzőbb vagyok magammal szemben, mivel sportoló voltam.
És nagyon tipikus például, hogy úgy megérzem az időjárás változásait, mint egy nagyapó, haha. Szenvedek mindentől és bizonyos mozgásformákat már nem merek megtenni, vagy egyszerűen csak kerülöm, nehogy gond legyen belőle.
Amikor arra gondolsz, hogy mi történt veled és mégis életben vagy, mi jár a fejedben?
Nem szeretek sokat töprengeni ezen és ebben a memória nagyon jó szövetséges. Segít elfelejteni a rossz dolgokat és csak a szépre akar emlékezni, így aztán nem sokat rágódom ezen. Néha persze igen, a mostani Giron elhunyt Weylandt kapcsán. Ez nagyon nehéz volt számomra, mert arra emlékeztetett, ami velem történhetett volna. De mint mondtam, nem szeretek sokat gondolni erre, jobban szeretem az élet jó oldalát nézni, habár közel voltam ahhoz, hogy átnézzek a másvilágra, mégis ittmaradtam. Kaptam egy második esélyt és ezt a lehető legjobban ki kell kihasználnom.
Valami isteni közbenjárás volt ez, vagy nem hiszel ezekben a dolgokban? Hogy is mondjam… Soha nem voltam túlságosan vallásos, se nem hívő. Mindig azt gondoltam, hogy ha Isten létezik, akkor adjon nekem erről bizonyosságot és onnantól kezdve…
Mondhatjuk, hogy korábban egy agnosztikus optimista voltam, figyeltem, hátha ad valami jelet a létezéséről és nem lesz gond hinnem benne. Aztán a baleset után sokat gondolkodtam és arra jöttem rá, hogy azon a napon több minden is egybeesett, mert először is balszerencsém volt a baleset miatt, de köszönhetően ezeknek a többszörös tényezőknek, nemcsak, hogy élek, de még jól is vagyok. Mert élhetnék kerekesszékben is, mivel nagyon sok helyen megsérült a gerincem, de egyik sem érintette a gerincvelőt.
Korábban nem voltam hívő és most sem vagyok az, de a baleset után kétségeim támadtak, most még ennek a folyamatában vagyok, és nem tudom, hogy később hogyan fogok erről gondolkodni. Mostanság észrevettem és egyre inkább meg vagyok győződve afelől, hogy nincsenek véletlenek. Hívhatod Istennek, vagy ahogy akarod… A vallások emberi találmányok, de Isten létezése nem az. Azt látva, hogyan alakultak a dolgaim és megnézve azt a sok tényezőt, ami összejött, biztos vagyok benne, hogy jobban alakult a sorsom a remélhetőnél. Hogy létezik-e Isten, vagy sem? Nem tudom, de kétséges.
Még mindig összekapcsolódik a kerékpáros világ Pedro Horrilloval?
Még mindig, bár már lazult a kötelék, de tartom a kapcsolatot. Például sokat járok bringázni a környékemen élő profikkal. Egyrészről nagyon jót tesz fizikailag ez a fajta kemény edzés és mentálisan is, mivel így nem érzem azt, hogy teljesen eltűnt a korábbi életem. Persze nem nap, mint nap, de találkozgatok velük… és ez is segít kapcsolatot tartani a profi világgal.
Munka szinten pedig, már a balesetem előtt is dolgoztam az El Paísnak és ez nem is szakadt meg. Tavaly a Rabobanknál, néhány versenyen PR feladatokat láttam el. Idén nem dolgoztam nekik, mivel az El Paíssal voltam a Tour de France-on.
Szomorú voltál, amikor láttad a versenyeket és találkoztál a korábbi csapattársaiddal? Kezdetben igen. A balesetem után az első kapcsolatom a versenyekkel tavaly, a Kaliforniai Körversenyen volt. Itt valós kapcsolatra gondolok, mert már a kórházban is néztem az ágyból a Svájci Körversenyt, a Dauphinét és aztán a Vuelta a España-t. Aztán Kaliforniában, átélni a verseny dinamikáját és része lenni a csapatnak napról-napra, akkor elég nehéz volt azt látni, hogy már nem vagy része ennek a világnak, ott vagy, de… Az előtte lévő héten együtt edzettem a többiekkel, de egyértelmű, hogy amikor a verseny volt, ők a bringán ültek, én meg az autóban. Ezek azok a szomorú pillanatok, de van olyan helyzet is, amikor nagyon nehéz a szakasz és rossz az idő és te otthon ülve azt mondod, ‘de jó, hogy már nem kell ott lennem’, hehe.
Azt gondolom, hogy az egy végiggondolt folyamat, amikor abbahagyod jó sok év után. És amikor úgy döntesz, hogy nem folytatod, akkor már fel vagy rá készülve, de amikor ilyen hirtelen kell visszavonulnod, mint nekem… A rehabilitáció minden pillanatában, ami elég hosszú volt, arról álmodtam, hogy egyszer majd újra versenyzem. Az, hogy mégis úgy határoztam, hogy nem folytatom, az azért volt, mert az orvosaim szerint az én fizikai állapotomban ez őrültség lenne. Ráadásul azt mondták, hogy gondoljak a jövőmre és ne ragadjon el a versenyzési láz, mert arra kell gondolnom, hogy a testem már nem képes rá. Végül aztán hallgattam a szakemberekre, ha ők ezt mondják, meg kellett bíznom bennük.
És miért pont a kerékpározás? Hogyan és mikor szerettél bele ebbe a sportba?
Mindig is szerettem sportolni és sokfélét ki is próbáltam. Már kiskoromban, mint sok gyereket, engem is magával ragadott a bringázás. Persze fociztam is, de aztán volt egy térdsérülésem és a műtét után az orvos azt javasolta, hogy inkább bringázzak. Egészen kisgyerek korom óta kerékpároztam, még versenyen is indultam, de aztán abbahagytam. Amikor az orvos ajánlotta, akkor kezdtem el rendszeresen kerékpározni és utána egy baráti társasággal együtt jártunk versenyekre. Teljesen beleszerettem és élveztem minden pillanatot, amikor mehetek és ez így volt a későbbiekben is.
Manapság már mindennapos, de régebben igazi csodabogárnak számítottál, hogy egyetemre jártál. Azt vallod, hogy a szellemet is művelni kell?
Igen. Szerencsére, vagy csak a körülmények miatt, egyre több kerékpáros szerez végzettséget és érkezik felkészültebben. Amikor még kölyök voltam, ez teljesen másként működött, mivel sokkal jobban el tudtál úgy is helyezkedni, hogy nem volt iskolai papírod. Azok, akiknek tetszett a bringázás és kiemelkedőt tudtak nyújtani, az volt az álmuk, hogy profik legyenek. Amikor leérettségizel és elkezded az egyetemet, az pont az a kor, amikor a profi karriered elkezdődik. Teljesen normális, hogy akiknek jól megy a kerékpározás, a teljes energiájukat ebbe fektetik.
Én tanultam, de mindezekkel tisztában voltam. Azért tanultam, mert tetszett, élveztem a tanulást és nagyon jól éreztem magam az egyetemi közösségben. Nem akartam befejezni, inkább megpróbáltam összeegyeztetni a bringázással. Nekem ez így jól működött és be is akartam fejezni. Ezért is igényeltem lakhatási támogatást, mert az állandó utazgatás sok időt elvett az edzéstől, főleg télen. Így aztán elköltöztem Donostiba (San Sebastian – szerk.) és csak azért hagytam abba a negyedik évet, mert megnyílt előttem a lehetőség a profi karrier felé és a megnövekedett edzéseket már nehéz volt összeegyeztetni a tanulással. Kötöttem magammal egy egyezséget, ha jól alakul a profi karrierem, akkor későbbre halasztom a tanulmányokat, de ha nem, akkor visszatérek. Végül jól ment a kerékpár.
Aztán újra beiratkoztam az egyetemre, hogy végre befejezzem. Már csak három tantárgyam volt hátra, mikor abbahagytam. Az életem más irány vett és csak halogattam, halogattam, míg így maradt. Igazság szerint bármikor újra folytathatnám, de a gond az, hogy a karriert folyamatosan építeni kell, pláne egy olyat, mint a filozófia, ott kell ülnöd a vonaton és én már nagyon régen leszálltam róla.
Azért is különös figura vagy, mivel szeretted az olyan versenyeket, mint a Párizs-Roubaix… Ezek olyan versenyek voltak, melyeket már gyerekkoromban csodáltam. Ott volt az Euskal Bizikleta és a Baszk Körverseny, ahova kijártam, a Vuelta a España és a Tour, amit a tv-ből néztem, de aztán megláttam a Roubaix-t vagy a Flandriait, melyeket itthonról nemigen követtek… Astarloaval, aki gyerekkori jóbarátom, nagyon odavoltunk ezekért a versenyeként és kutattuk az információkat. Néha felmentünk a hegyekbe és vettünk Franciaországban bringás folyóiratokat, bár nem értettünk belőle semmit, de a fotók meséltek, hehe. Egyre jobban lenyűgözött bennünket, leginkább a Roubaix és már amatőr korom óta ez volt az álmom, hogy egyszer indulhassak ezen a versenyen.
Aztán az álom valóra vált, rajthoz álltál és be is fejezted…
Már az első évben elindultam a Roubaix-n és be is fejeztem, hehe. Számomra egy hatalmas kaland volt, végig akartam csinálni, feladni olyan lett volna, mint befejezetlenül hagyni egy kalandot. Be akartam fejezni, mert a kaland úgy az igazi, ha végigcsinálod. A Flandriain a második profi évemben indulhattam. Szerencsém volt, hogy nagy csapathoz kerültem, ahol indultunk a világkupákon és már az első évemben ott lehettem majdnem az összes klasszikuson. Én mindig önként jelentkeztem, hehe, de végül kimaradt a Lombardiai Körverseny, ahol soha nem indultam, de az összes többi régi világkupán ott voltam.
Visszatérve a filozófiához. Mit gondolsz segített abban, hogy jobb kerékpáros legyél, hogy jobban bírd a szenvedést?
Igen, de nemcsak a filozófia, hanem bármi más szellemi képzés. Mint mondják, a tudás nem foglal helyet. Minél több minden van a fejedben, annál több minden segít egy döntés során, úgy a jó dolgokban, mint a rosszakban, vagy stresszes helyzetekben… A kerékpársportban elég nagy a nyomás és ez nagy segítségemre volt.
Aztán ez volt a B tervem. Ha nem megy jól a bringa, akkor is legyen valami, amihez értek. Ebben az értelemben is a segítségemre volt, mivel ott voltak az egyetemi barátaim, az a közösség, aki visszavárt és tudtam, hogyha nem megy jól a kerékpár, akkor visszatérhetek a régi életemhez. Nem voltam elvágva, hogy mindent a nulláról kell kezdenem és ez elég sokat számít.
Aztán, amikor profi leszel, olyan körülmények közé kerülsz, hogy minden jó dologra tíz rossz jut és az a legfontosabb, hogy felül tudj kerekedni ezeken és nem törjön le lelkileg. Én mindig is elég optimista ember voltam és igyekeztem előre tekinteni, de egy ilyen képzéssel mindig ott a lehetőséged, hogy irányt válts.
Filozófusként biztos megmondod nekem a jó választ… A bringás születik, vagy azzá lesz?
Nézd, egy jó kerékpáros, ami alatt most egy nagy bajnokot értek, születik, mivel nagyon fontos a genetikai bázis és lehetetlen enélkül nagyon alkotni. Manapság egy “átlagos” kerékpáros azzá válik, mert ez fejben dől el. Ahhoz, hogy jó versenyző legyél a legfontosabb a mentális erő, hogy mindig készen állj a munkára, a napi edzésekre, hogy ne hagyd el magad, hogy várd a jó pillanatokat, ha elesel felkelj. A különbség egy átlagos versenyző és egy zseni között a genetikai alap, ha a szüleidtől kapott örökség nem elég jó, el tudsz jutni egy szintre, de ennyi, de ha ez az örökség jó, akkor a határ sokkal magasabban van. De azt gondolom, hogy az egésznek egy átlagos kerékpáros az alapja, mert fontos a kitartás, az önfejűség és az áldozatos munka, habár egy Tour de France győzelemhez kell még más is, mondhatjuk azt, hogy kiválasztottnak kell lenni.
Két dolog miatt is csodálattal tekintettünk rád, a kerékpáros pályád és az írói vénád miatt. Hogy született ez a második dolog? Ez kicsit a véletlenen is múlt és Carlos Arribast illeti érte a köszönet. Filozófiát tanulva eljön az a pillanat, amikor már sok témát összegyűjtöttél, hogy elkezdesz esszéket írni, így aztán eléggé hozzászoktam az íráshoz. Írtam akadémiai dolgozatokat, de leveleket is a barátaimnak, így aztán szokásommá vált. Egy nap, mikor profi voltam már, Minguez mondta Carlos Arribasnak, az El País újságírójának, hogy van egy ifjú kerékpárosa, aki filozófiát tanul. Carlosnak ez felkeltette az érdeklődését és megkeresett, bemutatkozott és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem írni nekik. Én meg visszakérdeztem, hogy “leközölnétek az írásaimat?”.
Azt válaszolta, hogy “próbáljuk meg, ha a szezon alatt lesz valami, ami kiszakadna belőled, leírod, elküldöd és megbeszéljük”. A Tirréno-Adriático után írtam egy levelet, az volt az első publikációm, tetszett nekik a stílusom. Az egyetlen kikötésem az volt, hogy ha nem tetszik nekik, amit írtam, akkor nincs gond belőle, ha nem jelentetik meg. Aztán jött pár év, mikor nem volt lehetőség arra, hogy együtt dolgozzam az El Paíssal, de kaptam egy ajánlatot az El Mundo Deportivotól és náluk folytattam pár évig. Aztán újra visszatértem az El Paíshoz és ma is ott vagyok.
Hogyan látod a kerékpársportot? Mit gondolsz a jelenlegi állapotokról?
Azt hiszem, hogy néhány éve már lefelé megyünk. Én ’98-ban lettem profi és egészen 2009-ig azt voltam. Mondhatjuk azt, hogy az én első pár évemben a kerékpársport nagyon is magas szinten állt a mostanival összehasonlítva. 2003 vagy 2004 után kezdett ez a szint csökkenni és évről-évre, különböző okok miatt, egyre rosszabb lett.
Hogy látom a mai helyzetet? Hát, szeretek optimista lenni, a pozitív oldalukról nézni a dolgokat és azt gondolni, hogy javulni fog. Figyelj, az egyértelmű, hogy a kerékpársport nincs a legjobb állapotban, nagyon sok a belső harc és egyéb problémák. Például ott az UCI, amit én úgy ismertem meg profi pályafutásom kezdetén, mint törvényhozó testületet, de beszállt a szervezők vitájába és szerintem túl sok terhet magára vesz a kerékpársport világából.
Juanjo Cobot legjobb hagyni a maga útját járni. Minden attól függ, hogy merre indul el neki a vezérhangya… Idén májusban felhívta Joxean Matxin Fernándezt, hogy ő bizony szögre akasztja a kerékpárt, nem beszélt még senkivel, se a szüleivel, se a barátaival, senkivel, de ő már nem akarja tovább folytatni, már nem érzi elég motiváltnak magát. Matxint, aki már 2000 óta együtt dolgozik vele, egyáltalán nem lepte meg a hívás. “Nem ez volt az első eset, hogy ezt mondja.” Ezért is tudta, hogyan kell kezelni a helyzetet. Azt válaszolta, hogy rendben van, de kéri szépen, hogy még induljon az Osztrák Körversenyen, mert nincs elég ember a csapatban és legyen szíves edzen még, hogy be tudja fejezni a versenyt. Befejezte és most a negyedik helyen áll a Spanyol Körverseny összetettjében, komoly esélyes a dobogóra.
A Spanyol Bajnokság előtt Matxin csak egyet kért, hogy maradjon még a szezon végéig és élvezze a kerékpározást. “Cobo saját magától várja a motivációt. Nem használ, hiába mondasz neki bármit. Neki kell megéreznie. Nagyon önfejű, képes bezárkózni otthon és a kerékpárra rá sem néz. Megvannak a maga furcsa dolgai, de nagyon jó ember. És becsületes. Elfogadom, tisztelem és szeretem. Jól ismerem már. Egy komplett könyvet írhatnék róla” meséli Matxin.
2000-ben amatőrként került a Saunier Duval-Prodir csapathoz. 2003-ban megnyerte az U23-as Spanyol Időfutam Bajnokságot, mely hozzásegítette, hogy a következő évben már a profi Sauniver Duval-Prodirhoz igazolt. A Katari Körversenyen debütált, de egyből bukással kezdett. A következő két év nagyon nehéz volt számára, de 2007-ben sikerült megújulnia és megnyerni a Baszk Körverseny összetettjét, ahol ráadásul két szakaszgyőzelmet is szerzett.
2008-ban a Tour de France-on csapattársával, Leonardo Piepolival az esélyesek előtt több, mint két perccel értek célba. Cobo nem sprintelt a győzelemért, átadta azt csapattársának, Piepolinak, aki sokkal erősebbnek mutatkozott az utolsó kilométereken és bíztatta a kantábriai versenyzőt, hogy tartson vele. Piepoli pozitív doppingtesztje után azonban övé lett a szakaszgyőzelem. Három nappal később az egész csapatnak el kellett hagynia a versenyt, első számú emberük, Riccardo Ricco pozitív mintája miatt.
Videó az utolsó három kilométerről:
2009-ben megnyerte a Vuelta a España utolsó előtti hegyi szakaszát. Hogy teljes legyen az öröme, ezen a napon tudta meg azt is, hogy ő képviselheti hazáját az Időfutam Világbajnokságon.
Először 2006-ban akarta szögre akasztani a kerékpárt, de már Matxin sem emlékszik pontosan a konkrét időpontra. Egy napon felhívta és azt mondta, hogy inkább elmegy szakácsnak, mert azt tanulta korábban. Ez még a fantasztikus 2007-es éve előtt volt, mielőtt megnyerte volna a Baszk Körversenyt.
2008-ban a Tour de France hautacami befutójánál az alábbi zajlott a háttérben: az olasz beállt elé vezetni, ami nagyon feldühítette Cobot. Üvöltött Matxinnal a rádióban, “én adom a ritmust!” kiabálta. Piepoli hajtott tovább. “Mondd meg neki, hogy tegye rám a kereket, vagy most azonnal megállok!” Matxinnak rá kellett szólni az olaszra. “Ha nem teszem, biztos vagyok benne, hogy ott leszáll a kerékpárról egy kilométerrel a cél előtt, a Tour de France-on. Hiába a kamerák, a szurkolók.”
2009-ben a Fuji-Servettonál mondta ismét Matxinnak, hogy elfogadott egy jó villanyszerelő munkát. Félbe akart szakítani egy nagyszerű évet. Legyőzte Alberto Contadort a Kasztíliai Körversenyen és szakaszt nyert a Vueltán is. “Hihetetlen akaratereje van. Amikor a Vueltára edzett, elesett és beütötte a vállát. Az orvos azt mondta, hogy egy átlagembernek nyugalmat javasolna, de egy kerékpárosnak… A csapatbemutatón, Hollandiában, még fel volt kötve a karja. Aztán megnyert egy szakaszt és a legjobb tíz között végzett.”
Év végén úgy döntött, hogy levegőváltozásra van szüksége és elhagyta Matxint, a Caisse d’Epargne-hoz szerződött. “Ott nem ment neki. Kedvesek voltak vele, figyeltek rá, de… Ő különleges.” Idén aztán visszatért Matxinhoz. “Nagyon jól ismerem már. Minden jó és rossz tulajdonságát.” Miután újfent szögre akarta akasztani a bringát, Matxin azt kérte, hogy induljon a Vueltán, minden különösebb kötelezettség nélkül. “Most teljes erejével küzd a versenyen – negyedik az összetettben és kitűnő formában van – de nem lehet kérni tőle semmit. Számomra bármi jó, amit még innentől elér. Ha ma kidőlne, én büszke lennék rá akkor is.”
Akik ismerik, azt mondják, hogy olyan jó formában van most, mint mikor megnyerte a Baszk Körversenyt 2007-ben. Nem szabad túlságosan feszegetni nála a kérdést. Ha most azt mondanák neki, hogy ő a csapat első számú embere és ezzel a felelősséggel kellene versenyeznie, lehet, hogy leszállna a bringáról és hazamenne. Attól függ, merre indul el a vezérhangya.
A Vueltát minden nap 3/4 4-től közvetíti a Spanyol Televízió Sportcsatornája, a Teledeporte, melyet interneten keresztül is lehet követni (csak spanyol IP-címről). A kommentárt viszont külföldről is lehet hallgatni.
A két állandó kommentátor Carlos de Andrés és Pedro Delgado ‘Perico’. Carlos de Andrés sportújságíró a Teledeporte nevű sportcsatorna igazgatója. A 80-as években kezdte közvetíteni a versenyeket motorról és a befutónál, majd 2005-től már a stúdióból. Pedro Delgado 1982-1994 között volt profi kerékpáros. 1985-1988 között nyert egy-egy szakaszt a Tour de France-on, majd 1988-ban az összetettet győzelmet is megszerezte, azonban 1991-ben fő vízhordója, Miguel Indurain ügyesebb volt nála és innentől öt éven keresztül övé lett a Francia Körverseny.
Kétszer nyert a Vuelta a España-n, 1985-ben és 1989-ben, emelett öt szakaszgyőzelemmel is büszkélkedhet a Spanyol Körön.
Az adás első negyedórájában összefoglalót adnak az előző napról és bemutatják az aznapi szakaszt. Most Pedro Delgado ült kerékpárra (még a lábát is leborotválta sok-sok év után), hogy a szakasz utolsó ötven kilométerén végigvezesse a nézőket. A harmadik kategóriás hágóval még könnyedén megküzdött, de a végső befutóhoz már a kísérőautójába kapaszkodva ért fel. A videó megtekinthető az alábbi linken: Sierra Nevada Pericoval.
Minden nap van egy meghívott vendég is, aki többnyire még aktív spanyol bringás (vannak elegen). Ma Juan Antonio Flecha volt a stúdióban, akinek köszönhetően nagyon vidám volt a hangulat. Felemlegették a sztorit, mikor ellopta az amerikai szurkolótól a zászlót (videó: ITT – érdemes végignézni, fantasztikus, ahogy kacagnak a kommentátorok). Később megbeszélték az esetet, az őrült srác csak azt nehezményezte, hogy Flecha ledobta az Amerikai Zászlót a földre. Később már önként átadta: videó. Beszéltek a Tour de France-on történt gázolásról is (videó: ITT), a legjobban azt fájt Flechának, hogy az autó meg sem állt, hogy megnézze, mit okozott. Mesélte, hogy mikor mellé ért a csapatautó, először nem is akarták elhinni neki, hogy egy autó gázolta el. Mikor Hoogerlanddal “összefutott” később a szakaszon, végigmérték egymást, hogy kiben mekkora kár keletkezett. A csapat kérte az ügy hivatalos kivizsgálását, de még érdemleges választ nem kaptak. Voeckler hozzáállásán viszont egyáltalán nem lepődött meg a spanyol, nem is számított tőle másra. (Interjú Flechával a baleset után.)
A televízió harmadik kommentátora, Juan Carlos García egy motoron ülve kíséri a mezőnyt és a szökevényeket. Olyan dolgokról is beszámol, ahol épp nincs ott a kamera. Ma például a szökés alatt meginterjúvolta Antonio Cabellot, az Andalucia menedzserét szökevény versenyzőjükkel Toribioval kapcsolatosan, majd a RadioShack autójánál José Acevedoval beszélgetett. Később mérte, hogy mennyire maradt le Igor Antón a főmezőnytől.
A közvetítés alatt rövid riportokat láthattunk, melyet az aláíráskor készítettek Puritoval, Scarponival, Nibalival (nagyon jó formában érzi magát), Sastrével és Menchovval (aki a nyergével küzdött tegnap, azért maradt le). Purito például a riportertől tudta meg, hogy tegnap Igor Antón lemaradt, ennek fényében ígérte, hogy ma próbálkozni fognak.
Az eredményhirdetés után jön még egy vidám blokk. Minden nap feltesznek egy-egy versenyzőnek tíz kérdést. Ma Juan José Cobo volt az alany, a Geox-TMC bringása. Az utolsó kérdés, hogy Contador hány nagy körversenyt nyert meg eddig. Harmadikra sem találta el. Furcsa. (Videó: ITT)
Minden nap van interjú szobatársakkal is, most Mikel Nieve és Amets Txurruka az Euskaltel-Euskadi két versenyzője volt a porondon. A szobájuk erkélyén beszélgettek, valószínűleg azért, mert Txuru annyira rendetlen, hogy két nap után, már lépni nem lehet a szobában. (Videó: ITT)
Végezetül a következő napi szakaszt mutatja be egy közelben élő, jó helyismerettel rendelkező versenyző.
Korábban már mutattunk pár fotót a Vuelta a España reklámspot forgatásáról. Végre(?) elkészült a videó. Tipikusan spanyol, örülnek is maguknak, de hogy más ország népeinek hogy tetszik majd, az kérdéses…
“Hatalmas érzés volt, minden dühömet ki tudtam adni magamból… Nem tudtam visszatartani a könnyeimet a célban. Teljesen érzelgősen beszéltem, azt mondtam, hogy ez a legkülönlegesebb győzelem az életemben. Nagyon sok hónapon keresztül keményen edzettem otthon, a versenyzésre koncentrálva… és ilyenkor mindez az eszedbe jut. Ez a győzelem az egész csapaté, hiszen 100%-ban támogattak és különösképpen Xavi Tondoé. És mindazoké, akik végig mellettem álltak. Nagyon jól tudják, hogy kikről beszélek. A feleségemé, a gyerekeimé, a családomé.
Juanjo Cobot legjobb hagyni a maga útját járni. Minden attól függ, hogy merre indul el neki a vezérhangya… Idén májusban felhívta Joxean Matxin Fernándezt, hogy ő bizony szögre akasztja a kerékpárt, nem beszélt még senkivel, se a szüleivel, se a barátaival, senkivel, de ő már nem akarja tovább folytatni, már nem érzi elég motiváltnak magát. Matxint, aki már 2000 óta együtt dolgozik vele, egyáltalán nem lepte meg a hívás. “Nem ez volt az első eset, hogy ezt mondja.” Ezért is tudta, hogyan kell kezelni a helyzetet. Azt válaszolta, hogy rendben van, de kéri szépen, hogy még induljon az Osztrák Körversenyen, mert nincs elég ember a csapatban és legyen szíves edzen még, hogy be tudja fejezni a versenyt. Befejezte és most a negyedik helyen áll a Spanyol Körverseny összetettjében, komoly esélyes a dobogóra.
Beszéltek a Tour de France-on történt gázolásról is (videó: