Category Archives: interjúk

Antonio Cabello: “Többet nem is kérhetnék”

Posted on by

Január 13-án az Andalucía CajaGranada csapat tudhatta magáénak a legtöbb győzelmet az UCI naptárában. A Chilei Körversenyen Abeja, Palomares és Lobato nyert egy-egy szakaszt.

Gratulálok a szép győzelmekhez Chilében. Gondolom, hogy elégedett vagy most?
Igen, nagyon elégedettek vagyunk. Most mi vagyunk az egyetlen csapat, aki három győzelmet tudhat a magáénak mindegy, hogy ezt Chilében, vagy a világ más részén szereztük meg, most minden számít. Egyre nehezebb már versenyt nyerni.

Mondhatjuk, hogy nagyon jól kezdtétek a szezont.
Gyakorlatilag nekünk mindig korábban kell kezdenünk a versenyzést, mint a többi csapatnak, mert nekünk a Vuelta a España az utolsó. Ezért kezdtünk Chilében és San Luisban, ezek elég nehéz versenyek és nagyon jól jöttek ki a dolgok, többet nem is kérhetnék.

Ez a három győzelem többleterőt ad most nektek, hogy harcoljatok a támogatókért?
Gyakorlatilag minden segítség és minden győzelem nagyon jól jön, azt gondolom, hogy nagyon jól kezdtük a szezont és meglátjuk, hogy sikerül-e minél előbb rövidre zárni a megbeszéléseket néhány fontos támogatóval.

Palomares és Abeja már jól ismert nevek a kerékpársport világában, de Lobatonak az idei év lesz az első, amikor csilloghat, igaz?
Azt gondolom, hogy ő a jövő sprintere. Ez már most látszik, azért neveztük be, hogy a profik között megméresse magát. Visszük majd a fontos versenyekre is, hogy aztán lépésről-lépésre nagy sprinter válhasson belőle.

Hogy tetszik az idei Spanyol Körverseny útvonala?
Mi továbbra is követjük az előző évek támadó taktikáját. Nálunk nincs olyan versenyző, mint Purito vagy Antón, ezért keressük a szökéseket és ha lesz rá lehetőségünk, akkor Lobatot szeretnénk bevinni a mezőnyhajrákba. A hegyi szakaszokat nagyon kontrollálni fogják az esélyes csapatok, ezért a sík szakaszokra kevésbé fognak majd figyelni. Elég ideges Vuelta lesz ez, tekintve a szakaszok rövidségét, ami miatt nehéz lesz minden csapatnak véghezvinnie az eltervezett stratégiát.

Veloso szerepelhet a legjobban az összetett szempontjából?
Jól megy hegyre, ügyes az időfutamokon és nagyszerű versenyző. Nincs rajtunk nagy nyomás, hogy az ellenőrzésünk alatt kellene tartani a versenyt és emiatt is azt gondolom, hogy jó eredményt fog majd hozni. Ugyanezért szerződtettük Palomarest is, mert tudtuk, hogy csapat nélkül maradt, pedig nagy tapasztalattal rendelkezik.

Idén csökkenteni kellett a létszámot. Gondolom ez a legnehezebb ilyenkor, hogy ezt kommunikálni kell a versenyzővel is…
Igazság szerint nagyon sok versenyzőnek el kellett mennie, nem azért mert nem voltak jók. Kétségkívül ez a legnehezebb feladat egy igazgatónak, de át kellett alakítani a csapatot.

Mit kérsz a 2012-es évre?
Hogy olyan legyen, mint a 2011-es, de már ezzel a három győzelemmel sokkal jobb az idei. Ezek sok megnyugvást adnak most nekünk. Azt gondolom, hogy idén nem ezek lesznek az egyedüliek és a csapat azt a színvonalat fogja hozni, amit szeretnénk. Egy kis költségvetésű gárda vagyunk és így kell harcba szállnunk a nagy csapatok nagy nevű versenyzőivel, reálisnak kell maradnunk. Biztos vagyok benne, hogy a mi fiatalokból és veteránokból álló vegyes csapatunk nagyon jót tesz a kerékpársportnak és úgy látom, hogy ezt a taktikát szinte egyik csapat sem követi rajtunk kívül.

Forrás: sprintespecial.blogspot.com

Joan Horrach: “Bár nyerni nem nyerek, de nagyon sokat nevetek”

Posted on by

Ma kezdődött a Mallorcai Körverseny, ennek örömére Frodo meginterjúvolta a Katusha Team helyi versenyzőjét, Joan Horrachot:

Szia Joan! Új év, újra körverseny a szülőföldeden…
Igen, bizony. Habár idén egy nappal rövidebb, csak négy nap lesz. Spanyolország jelenlegi gazdasági helyzetében egyre csak tűnnek el a versenynapok. A Murciai Körverseny is csak kétnapos lesz, a GP Miguel Indurain sorsa is kétséges… Így aztán elégedettek lehetünk itt Mallorcán.

És mit szólsz ehhez az időjáráshoz (Mallorcán is esett a hó – szerk.)?
Ez már nem tetszik annyira. Az jó, hogy elkezdődött a verseny, de ez a hideg…

Te idevalósi vagy, ez nem normális, ugye?
Már láttam ilyet párszor, de az tényleg nem normális, hogy elér a városig, legutoljára ’56-ban volt ilyen. Amikor 2010-ben felmentünk a Puig Majorra, esett a hó… Deíaban például szombaton két és fél órára lezárták az utakat, drukkolnunk kell, hogy melegedjen az idő és legfőképpen, hogy ne essen, de ahogy most áll a helyzet…

És te hogy érzed magad?
Jól. Nem indultam Ausztráliában, mert januárban született meg a kislányom és szerettem volna ott lenni. Itt debütálok. Majd meglátjuk, hogyan mennek a dolgok, de nincs különösebb célom, felkészülésnek tekintem a Girora, ahol szeretnénk Puritot győzelemhez segíteni. Igazság szerint ez már a tizenharmadik szezonom és még nem versenyeztem a Challenge-n, volt egy év, mikor második lettem a falumban a Katusha színeiben, akkor Rui Costa nyert, de én jobban meg voltam lepődve, hehe. Abban az évben nagyon jó formában voltam, de tavaly is ott voltunk Deíaban, ahol mindig sokkal erősebbnek érzem magam és különleges pluszt ad, hogy ismerek minden utat, de ugyan már! Nagyon jó versenyzők vannak itt, és hát a fiatalok… én már sokkal öregebb vagyok a hazai mezőnyben, belőlem már hiányzik ez a szikra, hehe.

Már tudod, hogy meddig folytatod a versenyzést, vagy majd eldől magától?
Ötletem sincs… Mindig azt mondtam, hogy amikor megszületik az első gyerekem, abba fogom majd hagyni, de ahogy mostanában körbenézek és ahogy áll a kerékpársport helyzete is, ha leteszik elém a szerződést az asztalra, hogy írjam alá, megteszem, nem tudok ennél jobbat elképzelni, minthogy profi versenyző lehetek. Így aztán nem fogok ezen görcsölni, amíg elémteszik a szerződést, én aláírom, ha majd nem, akkor elkezdek majd más munkát keresni vagy pihenek egy évet. Így aztán, ahogy te is mondtad, majd eldől magától.

Azt mondják, hogy a kerékpársport világa semmivel össze nem hasonlítható. Te mit kaptál ettől a sportágtól?
Ez az, amit a legjobban szeretek. Imádok bringázni, tudod, hogy szenvedés és ez a legrosszabb benne, de végülis szerintem nekünk tetszik ez a fajta szenvedés és persze panaszkodni is szeretünk miatta, hehe. Beszélgetsz a mezőnyben, hogy mennyire fázol és hogy szenvedsz és a másik melletted ugyanezt mondja… Mindezek ellenére nagyon szeretem és nem tudom elképzelni az életemet a bringa nélkül, ami azt jelenti, hogy ha egyszer abba is hagyom, továbbra is bringázni fogok. Hiszem, hogy életem hátralévő részében mindig biciklizni fogok, amíg csak bírom.

Mi tenne elégedetté a szezon végén?
Ha nem esnék el egyszer sem és indulhatnék a Giron és a Vueltán, vagy ahova a csapat benevez. És nagyon elégedett lennék, ha nyernénk Puritoval egy nagy körversenyt. Ott voltam, mikor Valverde második lett és Puritoval is mindig vele voltam, de nem sikerült összehoznunk ezt a győzelmet az elmúlt két év során… A legjobb csapat lettünk a Vuelta a Españan, ami nagyon jó érzés volt, de megnyerni valakivel egy nagy körversenyt, az lenne csak az igazán felemelő dolog.

Egyre nő a spanyolok létszáma a Katushában, már heten vagytok…
Itt jól érezzük magunkat és ez a lényeg, hehe, mert ha már utálod, akkor jobb, ha otthagyod az egészet a fenébe. Én mindig is ezt mondtam, nyerni nem nyerek, de nagyon sokat nevetek.

Forrás: www.elpedaldefrodo.com

David de la Fuente: “Igazság szerint elég kilátástalan volt a helyzet”

Posted on by

Szia David. Végre végetért a rémálom, igaz?
Hát igen, elég nehéz volt a tél. Azután, hogy milyen boldogok voltunk a szezon végén, eléggé összekuszálódott minden. De mindegy, végül is jó vége lett, mert sikerült csapatot találnom, ahol jó lehetőségeket kapok és remélem, hogy képes leszek jó eredményekkel meghálálni a belém fektetett bizalmat.

Őszintén szólva, hittél benne, hogy rendeződnek a dolgok, vagy teljesen kilátástalannak érezted a helyzeted?
Igen, igen, egy kicsit azért éreztem reményvesztettséget. Leginkább azért, hogy nem találok majd nekem megfelelőt… Igen, igazság szerint elég kilátástalan volt a helyzet.

Nem a teljesítményed miatt kerültél ebbe a helyzetbe, hanem a Geox távozása miatt. Ez így kicsit elviselhetőbbé tette, nem?
Nem, mert most ilyen világot élünk, nagyon sok kerékpáros maradt munka nélkül, sokan így jártak a tavalyi csapatomból is. Vannak nagyszerű versenyzők szintén csapat nélkül, ezért is láttam eléggé sötéten a dolgokat. Nagyon sokan voltunk, akik keresték a helyüket. Kiváltságosnak kell lenned, aki valakinek nagyon szimpatikus valamiért… nagyon kevés a hely, gyakorlatilag teljesen betelt már mindenhol a keret és már nem tudnak új embert felvenni. Ha decemberben kezdesz el azon gondolkozni, hogy nekiállsz majd beszélni a ProTour csapatokkal, ahogy ezt mi tettük (Valls, Menchov és Cobo), akkor már csak profi kontinentális vagy kontinentális csapatok maradnak. Hát elég nehéz volt a helyzet.

Juanjo Cobo szeretett volna magával vinni, aztán mégsem sikerült…
Nagyon szerettem volna én is, de nem jött össze. Nagyon jó barátok vagyunk és megbízunk egymásban és akár akarod, akár nem, nagyban megkönnyíti az életedet, ha ott van valaki melletted, akivel bármiről el tudsz beszélgetni, nem csak a biciklikről, az nagy könnyebbség és nagy szerencse is, hehe.

Nekem valami azt súgja, hogy a ti útjaitok még keresztezik egymást… nem hiszel ebben?
Az ég szóljon belőled! De azt gondolom, hogy ez most nem az én kezemben van… Nagyon jó lenne, ha egy napon majd újra egy csapatban versenyezhetnénk.

Térjünk vissza a szerződésedre a Caja Ruralnál. Hogyan zajlott az egyezkedés?
Minden nagyon gyors volt. Mikel Azparrennek beszélnie kellett a szponzorokkal, hogy számítsanak rám és onnantól, hogy elkezdtünk tárgyalni, minden nagyon gyorsan lezajlott. Nagyon hálás vagyok Matxinnak is, hogy végül minden jól végződött.

Megfelelő volt a téli felkészülésed, vagy nyomott hagyott rajta a bizonytalanság?
Megkezdtem a felkészülést a megszokott időben… edzettem is, de a hangulatom és az edzésmódszerem teljesen más volt, nem a megszokott, hiányzott a motiváció és nem csináltam semmiféle kiegészítő edzést.

A rossz részén már túl vagy. Mi jön most?
Most az edzőtáborra várok, hogy megismerjem azokat a csapattársakat is, akiket eddig még nem sikerült. Remélem, hogy jól fogadnak majd és már összeállítjuk a versenynaptárt is. Valószínűleg Mallorcán kezdek majd, de tisztában vagyok vele, hogy új kerékpáron fogok ülni és a felkészülésem sem volt megfelelő, így aztán lassan fog beindulni az év.

Milyennek látod a csapatot?
Versenyképes csapat, nagyszerű versenyzőkkel, akik mindig igyekeznek kihasználni a kínálkozó lehetőségeket.

Mi lesz a szereped a csapatban?
Lássuk, hehe… nem szeretem azt a szót, hogy főnök, mert nem vagyok az és ezt be kell ismernem, de a mester szó sem tetszik, bár 9 éve vagyok profi és képes leszek tanítani a fiatalokat, de nem hiszem, hogy az a személy vagyok, aki nagyon sokat át tud majd adni nekik. Örülök, hogyha az általam adott tanácsokat okosan használják majd, de nem tartom magam tanítónak… Habár már elmúltam harminc, de még mindig fiatalnak érzem magam a mezőnyben, hehe!

Akkor mi lesz a feladatod? Mit kértek tőled?
Azt mondták, hogy kicsit vezetőnek kell lennem… bár engem megijeszt ez a szó, hehe. Tudom, hogy mire vagyok képes, és két-három egynapos verseny bennem van: de ott vannak a körversenyek, ahol egyen biztos jól tudok majd menni, de nem az összesen. Nem tudom, hogy mondjam neked, nyilvánvaló, hogy nagyobb felelősséget kell vállalnom, de jobb napról-napra haladni… Ráadásul az utolsó pillanatban érkeztem és már nagyon sok jó versenyző van a csapatban.

Mik a céljai David de La Fuentének a 2012-es évre?
Ami mindig, kiaknázni a kínálkozó lehetőségeket néhány versenyen, győzelmet szerezni és öregbíteni a csapat hírnevét. Szeretnék minél hamarabb jó formába kerülni, legfőképp a Katalán és a Baszk Körversenyekre, ahol már szeretnék jó erőben lenni. Aztán jól szerepelni a Vuelta a Españan, ha meghívnak bennünket…

Azt akarja ez jelenti, hogy “ez lesz az az év”?
Remélem, hogy igen. Mindent meg kell próbálnunk idén, hogy bebizonyítsuk, hogy ott a helyünk a Vuelta a Españan.

Forrás: www.elpedaldefrodo.com

Jaime Mir: “A kerékpársport olyan számomra, mint valami dopping”

Posted on by

A Frodo Pedálja internetes magazin az Andalucía Caja Granada PR-osával, Jaime Mirrel készített interjút, aki éppen az 50. Vuelta a España-n dolgozott. A 82 éves úriembernek esze ágában sincs még nyugdíjba vonulni, mint mondja a kerékpársport a vérévé vált.

Jaime, nagyon szeretheted a kerékpársportot, hogy lassan 83 évesen még mindig itt vagy…
Nem vagyok még 83, csak 82! Ne öregíts! Igen, a kerékpársport a véremmé vált, olyan számomra, mint valami dopping, nem tudnék élni nélküle. Multimilliomosnak érzem magam, mert milliónyi barátom van és ez a legfontosabb a számomra, a pénz csak másodlagos.
50 Vuelta a España, 26 Tour, 14 Giro, 7 Portugál Körverseny és kitudja még hány kisebb verseny van, ahol már jártam.

Mondhatjuk akkor azt is, hogy ez adja az életed értelmét?
Hát igen, hehe, ez az életem.

Gondolkodsz a nyugdíjba vonuláson, vagy meg sem fordult még a fejedben?
Őszintén visszautasítom azt a szót, hogy “nyugdíjazás”, ez egy idióta szó. Amikor látom az időseket petanque-t játszani, kicsit irigy vagyok, mert nem ismerem a szabályait, az életből soha nem szabad nyugdíjba menni. Amíg Isten erőt ad, van életkedved és álmaid, küzdeni kell, nemcsak a pénzkeresés miatt, hanem a szórakozás miatt, mert én imádom a kerékpársportot. Az Andalucía Caja Granadánál dolgozni – köszönhetően Antonio Caballonak, aki az igazgató-menedzser -, olyan, mintha egy első osztályú csapatnál lennék. Ez nagyon emberséges, baráti csapat, őszintén mondom, hogy boldog vagyok itt.

Már szinte intézmény vagy a sportágban, mint mondtad, nem kevesebb, mint 50 Vuelta a España-n jártál… Emlékszel még az elsőre?
Igen. 1959-ben történt, mikor az El Mundo Deportivonál voltam sofőr, megcsináltam a Tourt és a Vueltát is, aztán leszerződtem Dalmacio Langaricával a KAS-hoz, ahol három évet töltöttem. Ez volt az egyedüli csapat, mely kirakott az utcára. Kicsit becsaptak, de vicces volt, nagyon jó sztori…
Amikor visszajöttem a Tour de France-ról a vitoriai állomáson várt Luis Knorr unokaöccse egy levéllel és azt mondta, hogy “nézd Mir, ez a tiéd, a nagybátyám adta”. Azt gondoltam, hogy valamiféle köszönetnyilvánítás lesz a borítékban, de az alábbi volt:
“Mir Úr!
A KAS Sport Klubot a jövőben már nem érdekli az Ön szolgálata az alábbi okok miatt:
1. azokon a vasárnapokon, mikor nincs verseny, nem jelenik meg a reggel 7 órás misén
2. üldözőbe veszi a pincérnőket a szállodákban
3. a Tour végén felment a színpadra a táncoslányokhoz”
Gyakorlatilag kiraktak az utcára, a bíróság elé vittem az ügyet és nyertem, végül hazatértem egy bőrönddel…

Hehe, és nem voltak igazak ezek az állítások?
Minden igaz volt, hehe! De mi a rossz ezekben? Nem mentem misére reggel 7-kor, mert délben mentem. A pincérlányok? Még jó, hogy a nyomukban voltam, imádom a nőket! És táncoltam azokkal a lányokkal, mert akkoriban a Touron meghívták a segítőket is, hogy ott üljenek az első sorban. Ezek a hölgyek hívtak minket is táncolni, kánkánoztunk, nagyon jó kis paródia volt. Látta Langarica és a többiek is, rosszul bántak, játszottak velem, de nem bánok semmit, mert amikor egy ajtó becsukódik egy másik kinyílik.

Azt mondod, hogy 1959-ben kezdted és ötven Vueltán jártál, de ez nem jön ki. Hiányzik néhány, igaz?
Persze, hiányzik pár és voltak olyanok is, melyeken nem mentem végig, mivel 1970-ben átnyergeltem a mozira, ahol tudtam szerezni egy kis pénzt, így gyakorlatilag otthagytam a Vueltát, ha éppen forgatás volt. Volt olyan is, hogy elmentem, visszatértem és összeegyeztettem a forgatást a kerékpárral. Máskor meg, amikor nem volt időm, nem tértem már vissza a Vueltára, de összességében 50 Vuelta a España-n voltam ott.

Van olyan ezek között, amelyre szívesen visszaemlékezel?
Természetesen! Amikor Luis Ocaña nyert. Francisco Franco Bahamontes fogadott bennünket, ő volt az államfő és van egy jó kis anekdotám vele, mindjárt elmesélem: mindannyiunkat beállítottak egy sorba és jött Franco a feleségével, Carmen asszonnyal, hogy üdvözöljék a csapatot. Franco már nem volt ereje teljében, a botjára támaszkodott, mikor odaértek hozzám, Carmen asszony azt mondta neki, “Paquito, ez az az ember, aki többet szerepel a tv-ben, mint te”. És Paquito lemondóan intett a kezével, mintha azt mondaná: “Ajjj, nem jó, nem jó”. Én nagyon megijedtem, mert azt gondoltam “most visznek majd a dutyiba…” de nem, Istennek hála, megúsztam.

Hogy telik egy napod az Andalucía Caja Granadánál, mint PR-os?
Hát igazából Antonio Caballo szolgálatában állok. Már nagyjából tudom, hogy mi a dolgom, de ha van valami, ami nem egyértelmű, akkor elmondják. Oda kell figyelnem arra, hogy ha jönnek az újságírók, fotósok, akkor a versenyzők rendesen nézzenek ki, mindig rajtuk legyen a sapka, ez nagyon fontos. Azért vagyunk, hogy reklámot csináljunk magunknak, hogy fenn tudjuk továbbra is tartani az Andalucía Caja Granadát. Ez az én küldetésem, mindig mindenre odafigyelni.

És hogy megy a Vuelta a csapatnak?
Nagyon jól. Elég kemény a verseny, ezzel a sok heggyel, de most, hogy az ASO részesedést szerzett az Unipublicban, a Vuelta egyre csak fejlődik. 33 év után újra Baszkföldre érkezett a verseny, ez a legnagyobb győzelem, amit az Unipublic elért. Jövőre, ha Isten is megsegít, Pamplonából indul majd a körverseny.

Nagyszerű volt a mai nap, igaz? (Frodo Igor Antón bilbaio győzelmére utal – szerk.)
Nagy ünnep volt ez most a kerékpársportnak és Baszkföldnek is. Bilbao földjén baszk versenyző nyert. Fantasztikus volt látni Igor győzelmét. Aki nem látta, nem tudja, hogy mit veszített.

Bazaban Guillén átadott neked egy emlékplakettet, ami könnyeket csalt a szemedbe…
Figyelj! Őszintén nem is reméltem semmit… nézd, én egy apró porszem vagyok a kerékpársportban, és Guillén, a versenyigazgató odahívott a rajtnál és átadta azt az Unipublic emlékplakettet az 50 Vueltám miatt, ez… nagyon-nagyon jó érzés volt. Még jó, hogy meghatódtam… ki nem hatódott volna meg ettől? Számomra ezt pénzzel nem lehetne megváltani, az nem ér semmit.

Úgy gondolod, hogy szeretnek az emberek?
Nagyon szeretnek. Tényleg, nagyon.

Sokan a bajszodról és a szemüvegedről ismerünk. Azt hiszem, ez most az első alkalom, hogy szemüveg nélkül látlak, hehe.
Levettem, hogy jobban lássalak. Egyébként mindig hordom, hozzá tartozik az imázsomhoz, a bajszom is már élethosszig kitart. Csak akkor szoktam levágni, ha megnyerünk egy szakaszt és előtte megígértem a csapatnak. Már levágtam itt a Vuelta a Españan, amikor Luisito Pérez nyert Ávilában, meg akkor is, amikor a Tekában voltam és a Kasnál is. Én megígérem és ha bátrak, akkor nyernek, hehe.

Akkor a te kinézeted is kicsit a marketingről szól?
Mindenkinek oda kell figyelnie a megjelenésére. Ez többet ér ezer szónál, van aki jól öltözött, frissen borotvált… Nem járkálhatsz úgy, mint egy disznó és őszintén szólva, mivel itt az Andalucía Caja Granadánál én felelek a PR-ért, jó képet kell mutatni és eladni. És ez olyan, amit Isten adott.

Tehát az elsődleges célod, hogy eladd a márkát, nem?
Az elsődleges küldetésem, hogy ellássam a versenyzőket, főleg akkor, amikor interjút készítenek velük, akár a tv-ben, akár írásban. Ez az én küldetésem.

Még nem is kérdeztem, hogyan kerültél bele a kerékpársport körforgásába?
A kerékpársport jött az én életembe, mivel ahol laktam szemben volt egy bicikli műhely, ahova átjártam segíteni kereket fújni. Vasárnaponként az volt a jutalmam, hogy elvihettem egy bringát és azzal jártam a környéket. Még pisisként kezdtem, de aztán 15 évesen megvettem az első saját bringámat és elkezdtem versenyezni és meg is nyertem egyet. Aztán már amatőrként két másikat is, de meghalt az anyám és abba kellett hagynom.

Milyen csapatok szerepelnek az önéletrajzodban?
Figyelj, mint mondtam, az El Mundo Deportivonál kezdtem sofőrként. Aztán jött a KAS, Ferrys, BIC, Súper Ser, Teka, Festina, Seur és az Andalucía Caja Granada. És el is felejtettem a Banca Catalanát és voltam a Filomaticban is, amikor ők fizették a nagydíjat, háromszor voltam velük a Vueltán, hogy vigyázzak a márkára. Ez minden, már mindet felsoroltam az 50 Vuelta a Españaról.

Ocañán kívül milyen nagy alakjaival találkoztál a kerékpársportnak?
Olyan szerencsém volt, hogy dolgozhattam Jacques Anquetillel, Janssennel, Ocañaval, a santanderi Pérez Francés-el, Alfonso Gutiérrezel, a nagy kantábriai sprinterrel… Annyi nagyszerű emberrel találkoztam és sok csodás emléket őrzök.

Szóba került a filmes múltad is, hogyan kerültél oda?
Nagyon egyszerűen. Az egyik barátomnak volt egy reklámügynöksége, egy nap felhívott és azt mondta: “gyere be az irodába, beszélni akarok veled”. Volt ott még 5-6 ember, José María Font, az igazgató, a felesége, aki színésznő volt és a producer… és mondták, hogy akarnak csinálni egy bringás filmet a “Kígyó lába” címmel. De nem volt lövésük sem róla, hogyan megy egy bringa és egyáltalán milyen ez a világ… Mondtam nekik: “figyeljetek én most a BIC-nél vagyok és innen megyek a Midi Liberére”. “És mehetnénk mi is forgatni?”. Mondtam nekik, hogy “egy pillanat” és felhívtam a versenyigazgatót. Engedélyezték és egy héten keresztül forgattunk, aztán megkérdezte tőlem az igazgató, hogy szeretnék-e szerepelni a filmben. “Hogy én? És látnának a barátaim? Hát még jó hogy!”.

Adott három oldalnyi szöveget, hogy tanuljam meg, de ez megterhelő volt az agyamnak és egész éjjel nem aludtam, hehe, de aztán csak megtanultam. Másnap forgattunk, én játszottam Janssent a versenyigazgatót. Kész lett a film, mindenki nagyon elégedett volt és mondták: “ezzel a mexikói fizimiskával gyere el a producerhez a válogatásra, biztos felvesznek”.

A Balcazar testvérek producere volt. Megláttak és rámosztották Don Pancho szerepét, beöltöztettek, adtak egy pisztolyt, egy kalapot… és egy lovat is, de én mondtam, hogy “nem tudok lovagolni”. “Hogyhogy nem lovagolsz? akkor mit csinál ez itt?”. Jól kirúgtak. Találkoztam egy barátommal és meséltem neki a sztorit, aki beültetett a kocsijába és elvitt egy lovardába, ahol az apja volt az igazgató. Ott megtanultam egy év alatt lovagolni. Mikor már ment, visszamentem a producerhez és onnantól kezdve 24 western filmet forgattam Almeríában, Rómában… Akkor kezdődött a filmes karrierem, végül 126 filmben szerepeltem.

Melyik volt a legkülönlegesebb szereped?
Van egy, ami sosem voltam, pap. Ez valahogy kimaradt, mindig is szerettem volna papot játszani és már majdnem sikerült is, de aztán elvették tőlem és más szerepet kaptam helyette. Voltam egyébként minden, maffiózó, csendőr, rendőr, csirkefogó, erőszaktevő… Meghaltam már becsülettel, felakasztva… minden módon, hehe.

Nem is tudom, hogyan bátorkodjam megkérdezni, hehe… de azt hallottam, hogy pornóban is szerepeltél… Ez igaz?
Nem, ez nem igaz. Figyelj, mikor Franco meghalt, megszűnt a cenzúra és akkor jó sok filmet forgattunk. Ignacio Iquino nyolc filmjében szerepeltem, teljesen új irányt mutatott, a nők szabadon hagyott keblekkel szerepeltek, de férfiak mindig csak háttal… Kacsa, hogy ők találták fel a pornót. Egyszer ajánlottak olyan szerepet is, de nem csináltam. Akkoriban kétféle film volt, a normális és az S kategória, ebben a lányok meztelenek voltak… De a férfiak sosem látszottak szemből. Hátulról igen, de elölről soha.

Térjünk vissza a kerékpárra. Már a kerékpársportot is lehet követni a világhálón. Hogy állsz az internettel?
Sehogy, rosszul, én a golyóstoll embere vagyok. Ezért van egy fiam, akinek felsőfokú papírja van informatikából, ha valami gondom van, csak őt hívom.

Az évek alatt megszerzett életbölcsességeddel, melyik időszakban szeretnél élni?
Melyik volt a legjobb? A ’80-as évek, amikor elkezdett nőni a versenyzők fizetése és végre megkapták, amit megérdemeltek. Előtte a többség nem keresett semmit, vagy csak a díjakat vitte haza, de innentől kezdve elkezdtek rendesen keresni, nagyon szép időszak volt ez. Ha egy versenyző ügyes volt és jól keresett, aztán azt befektette, vagy nem herdálta el, most úgy él, mint egy uraság.

És hogy látod a jelenlegi kerékpársportot?
Most éppen válságot élünk, de ez majd jobbra fordul. Többször éltünk már meg hasonlót, amikor nem ment annyira jól, de ezek a cégek nem tudják, hogy mit veszítenek. A kerékpársport nagyon jól kifizetődő: 24 ember van egész nap beöltözve, 6 vagy 7 autó, 2 autóbusz, kamion… Mindenki a márkát hordja magán, aztán ott a tv, a rádió, az újságok, a fotósok. Ez nagyon sokat ér ám.
Ez nagyon egyszerű, minden marketing. Mennyit ér egy csapat? Vegyünk 10 milliót. Év végén mennyink lesz? 14, mert nyertünk négyet. Egy kerékpáros csapat mindig kifizetődő, mert tudjuk, hogy minden perc számít a spanyol tv-ben és ez sokat ér.

Végezetül szeretném megköszönni az interjút. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok anekdotát tudnál még mesélni, esetleg megosztanál velünk még egyet?
Igen, tényleg sok van, de mesélek egyet. A Tour de France-on voltunk a BIC-el és megállt a verseny. Minden segítő kiszállt a kerekekkel és előre mentek a mezőnyben, hogy lássák, mi történt. Én is kiszálltam, de nem vittem kereket. Volt egy vasúti átjáró és mondták, hogy a másik oldalon ott van De Gaul elnök, így aztán visszamentem a kocsihoz egy BIC mezért. Átszaladtam a sineken és sikerült kb. két méterre megközelítenem. Nem beszéltem franciául, de mondtam neki: “Mon General, souvenir BIC”, ő átvette és az összes újság ezzel a képpel volt tele, ahogy fogja a mezt.

Forrás: www.elpedaldefrodo.com

Joseba Beloki: “Továbbra is sokat sportolok, de már nincs meg az az érzés, mint korábban”

Posted on by

Nem volt egyszerű bekerülnöd az elitbe, sok viszontagságon mentél keresztül. Már fiatalkorban fontos, hogy az ember megtanuljon felülemelkedni a gondokon, hogy aztán nagyszerű versenyző lehessen?
Nem tartom magam nagyszerű versenyzőnek, csak egy olyan embernek, akinek megadatott, hogy bekerüljön a kerékpársport elitjébe, amit nagyon szeret. Biztos, hogy ez nem ment egyszerűen és a karrierem tele volt viszontagságokkal, de ahogy ezeken felülkerekedtem az sokat segített abban, hogy erősebb személyiség lettem és sokkal jobban értékeltem mindazt, amit elértem.

Indultál valaha azzal a magabiztosággal a Touron, hogy képes leszel legyőzni Lance Armstrongot vagy mindig azt gondoltad, hogy a legyőzéséhez neked minden nap a legjobb formádat kell nyújtanod, míg neki hibáznia kell?
Kétségkívül Armstrong és Ullrich volt a két legjobb versenyző fizikai tekintetben. Ezért mindig nagyon keményen meg kellett dolgoznom azért, hogy ott lehessek a közelükben és kihasználjam a legjobb formámat a kulcsfontosságú szakaszokon. A 2000. évi meglepetés után megnőtt az önbizalmam és minden évben csak a Tourra készültem, míg elértem a legjobb formámat 2003-ra, de a szerencse is sokat számít és ebben az évben elkerült.

A 2003-as bukásod után már nem lettél újra a régi. Soha nem épültél fel teljesen a csípő- és medencesérülésekből?
Nem, soha, még ma is érzem, hogy kevesebb az erő a jobb lábamban. Továbbra is sokat sportolok, de már nincs meg az az érzés, mint korábban. Elég durva sérülés volt és nagyon büszke vagyok magamra, hogy annyit küzdöttem a rehabilitáció során, hogy a lehető legjobban lecsökkentsem a problémákat és szépen tudjam befejezni a sportkarrieremet.

Hogyan teltek a gyógyulás hónapjai? Fizikailag, vagy mentálisan volt nehezebb elviselni?
Nagyon sok időt töltöttem lelkileg összetörve. Saját magamat is hajtottam és egyre többet akartam dolgozni. Megváltoztam és újra keményen sanyargattam magam, hogy újra meg tudjam mindazt tenni, ami korábban rutinszerű volt, persze ez elég lassan ment. Egész nap a lábamra gondoltam, az erősítésre, a fizikoterápiára, a medencére, a bringára, mindennek meg volt a pontos időrendje. Itxaso Sánchez volt a fizikoterapeutám, aki minden percemet betáblázta és ő volt a tanúja az erőfeszítésemnek is.

Milyen tudományos segítséget kaptál korábbi csapataidtól?
Minden, vagy majdnem minden csapat nagyon odafigyel arra, hogy a kerékpárosai a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák. A pályafutásom során az ONCE-nál figyeltek oda a leginkább rám, ahol a fizikai munka filozófiáját teljesen magamba szívtam. Különféle erőtesztek, magashegyi edzések, stb. Minden azért volt, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból, vagy legalábbis megközelítsük azt.

Hogyan értekeled az elmúlt tíz évben történt változásokat a kerékpársportban?
Gyakorlatilag minden teljesen megváltozott. Sokan azt gondolnák, hogy
a doppingellenőrzések változtak a leginkább, köszönhetően annak, hogy ezt kiemelten kezelik a különféle médiumok. Szívesen elmagyarázom bárkinek, hogyan elemezték régen és most a különböző méréseket, hogy már másképpen nézzük a versenyzők stílusát, de legfőképpen az edzések fejlődtek sokat. Az erőmérők hétköznapivá tételével, a labormunkákkal sokkal ellenőrzöttebb lett a kerékpársport és sokkal profibb is, mint korábban volt.

Azt mondják, hogy a kerékpársport nagyszerű egyénekből álló csapatsport. Te hogy látod ezt?
Egy kapitány csapattal a háta mögött el tudja veszíteni a versenyt, de egy kapitány csapat nélkül sosem lesz képes nyerni. Azt hiszem, nem kell többet mondanom.

Elindultál több maraton versenyen is. Össze lehet hasonlítani egy maratoni futóversenyt egy többnapos kerékpáros körversennyel?
Itt szeretném megjegyezni, hogy a maratonokra mindig is lelkes amatőrként tekintek. Igen, keményen edzek, de nem ugyanúgy, mint amikor még profi voltam. Az érzés egy maratoni futóversenyen leginkább egy hosszú időfutamra hasonlít: észreveszed, hogy fizikailag mennyire lent vagy, ráadásul folyamatosan csökken a sebességed, anélkül, hogy képes lennél bármit tenni ellene. Egy hegyi, vagy akár egy sík szakaszon a nagy erőkifejtés miatt a lábaid és a tüdőt kikészül, míg egy maratonon meghalsz. Azt vettem észre, hogy sokkal tovább tart a regenerálódás egy maraton után. Azt tudom mondani, hogy számomra a kerékpározás sokkal keményebb fizikai igénybevétel, de sokkal könnyebb regenerálódni utána.

A profi kerékpársport és a maratoni futás után tervezel még más sportágat is kipróbálni?
Szeretnék elnézni a duatlon, vagy a triatlon irányába. Igazság szerint az utóbbival az úszás a gondom: nagyon tisztelem a tengert. Februárban indulok majd egy duatlon versenyen, aztán majd meglátom.

Mit gondolsz a triatlonról? Tetszik ez a sport, követed a fejleményeket?
Nagyon tetszik és nagyra becsülöm a résztvevők erőfeszítéseit. Nagyon sok edzésóra, szinte mindig csak egyedül és nagyon kevés olyan versenynap az évben, amikorra ki kell hegyezniük a formájukat. Olyan szerencsés vagyok, hogy ismerhetem például Eneko Llanost, aki nemcsak a barátom, hanem a példaképem is. Tudom milyen erőfeszítésbe telik neki mindaz, amit elért: megérdemel minden elismerést.

Vitoria-Gasteiz nagy sportolókat adott a világnak, mint a González de Galdeano testvérek, a Llanos testvérek, Martin Fiz, Juanito Oiarzabal. Mi van ott abban a városban?
Vitoria-Gasteiz egy olyan város, ahol a sport mindig is ott volt a kirakatban. Különböző sportolók szép eredményeket értek el nemzetközi szinten, így aztán a város nevét megjegyezték az emberek. Vitoria-Gasteiznek nem szabad elveszítenie ezt az erőt és mindannyian azért kell dolgoznunk, hogy a fiatalok elérjék az álmukat és tovább öregbítsék a város hírnevét.

Szinte születésük óta látjuk a gyermekeidet kerékpározni. Szeretnéd, ha versenyzők lennének?
Szeretném, ha mind Aintzane, mind Markel sportolnának. Az a dolgunk otthon, hogy megtanítsuk nekik a sport szeretetét, hogy képesek legyenek magukévá tenni ezt az értéket. Szerencséjük van, hogy olyan emberekkel ülhetnek egy asztalnál, mint Martin Fiz, Eneko Llanos, Ruth Brito vagy Koldo Fernández de Larrea, olyan sportemberek, akik referenciát jelentenek. Hogy bringások legyenek-e? Persze szeretném, habár inkább az atlétika felé hajlanak.

Forrás: www.inigomujika.com

Carlos Sastre: “A legtöbb kapitánnyal az a gond, hogy sosem voltak közlegények”

Posted on by

Szia Carlos, köszönöm hogy válaszolsz a kérdéseimre! Nemrég beszélgettem Txentével, aki azt mondta, hogy még nem érzi magát nyugdíjasnak, mivel januárig nem is lesz az. Te hogy állsz ezzel?
Meghozod a döntést, kihirdeted és ismétled a különböző interjúkon, a végén már teljesen hozzászoksz.

Mit gondolsz mit fogsz a leginkább hiányolni profi éveidből? És mit a legkevésbé?
Biztos vagyok benne, hogy mindazok az érzések hiányozni fognak, melyeket ettől a sporttól kaptam és átélhettem annyi éven keresztül, úgy a versenyeken, mint az edzéseken és persze itt említem meg a csapattársaimat és a barátaimat is.
Amit legkevésbé? Kétségkívül az utazásokat és a hosszú távolléteket a családomtól.

A te életutad kicsit más volt, mint a többi versenyzőé. Apró lépésekkel haladtál az elért eredményeid felé. Elégedett vagy azzal, ahogy alakult a pályád, vagy szívesen változtatnál valamit?
Nagyon elégedett vagyok. A legtöbb kapitánnyal az a gond, hogy sosem voltak közlegények és nem tudják értékelni a csapattársak munkáját. Én megtanultam a csapattársaimért dolgozni és mikor eljött az idő, képes voltam kapitányként viselkedni… Büszkének érzem magam, hogy mindkét oldalt láttam.

Kicsit visszaugorva az időben, mikor vetted észre, hogy képes vagy harcba szállni a nagy körversenyeken?
Habár 2006-ig nem kaptam meg ezt a bizalmat egy csapattól sem, már az első profi éveimben éreztem, hogy leginkább a háromhetes körversenyeken tudok érvényesülni és tudtam, hogy idővel képes leszek többre is.

Nagyobb értéke van a győzelemnek akkor, ha az ember korábban vízhordó volt?
A győzelmeknek nyilvánvalóan mindig nagy értékük van, néha ugyanolyan nagyszerű érzés, amikor elvégzed a csapat által kijelölt munkát. Ugyanúgy örültem azon csapattársaiménak is, melynek én is a részese voltam. Bármely versenyző győzelme mögött nagyon sok munka van. Szerettem, hogy ezt elismerték, így én is megbecsültem és értékelnem a nekem nyújtott segítséget.

Mesélj, milyen a kilátás Párizsban a dobogó legfelsőbb fokáról? Mire gondoltál, amikor ott álltál?
Igazság szerint minden nagyon gyorsan történt, teljesen a felhők között éreztem magam. Leírhatatlan érzés volt. Abban a pillanatban azt érzed, hogy a sok áldozathozatal nem volt hiábavaló és szeretnéd megosztani ezt az örömödet a többiekkel is.

Azon az utolsó időfutamon, amikor megtartottad a sárga trikót, az hatalmas érzés volt számunkra. Vágytunk a győzelmedre, de féltünk Evanstől… Hogyan emlékszel vissza arra a napra?
Tudtam, hogy jó időfutamot fogok menni, mert jó erőben éreztem magam, utána indultam, így tudtam az ő időeredményét és nem akartam elveszíteni ezt a lehetőséget. Több, mint elegendő volt az előnyöm és megerősítettem, igazoltam az Alpe d’Huezi szökésemet.

Azt gondolom, hogy két ember volt kiemelkedően fontos a pályafutásod során, az édesapád (Víctor) és sógorod Chava Jiménez…
Kétségkívül az apámnak tartozom a legtöbbel. Többek között az élettel. Már gyermekkoromban megmutatta, hogyan értékeljem a sportot és mindig mellettem állt. José Maríaval nagyon sok közös emlékem van. Több, mint a sógorom, olyan, mint egy báty. Fantasztikus kerékpáros volt és hatalmas szíve volt.
A hosszú pályafutásom során nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akiktől sok tapasztalatot és fontos értékeket kaptam. Tudom, hogy kik ők és hálás vagyok mindannyiuknak.

Milyen emlékeket őrzöl a csapataidról?
Mindenhol szereztem szép és kevésbé szép tapasztalatokat. Ha ki kellene emelnem közülük két csapatot és igazgatót, akkor az kétségkívül az ONCE Manolo Saizzal és a CSS Bjarne Riis-el lenne.

És végezetül, Carlos. Most hogyan tovább?
Januárban kezdek majd el ezen gondolkozni. Most szeretném kiélvezni ezt a kis időt és feltölteni az energiatartalékaimat, hogy aztán újult erővel tudjak nekilátni az új céloknak, álmoknak. Szükségem van az álmokra, hogy könnyedén tudjak majd alkalmazkodni az új helyzethez.

Forrás: www.elpedaldefrodo.com

A Pérez “testvérek” és Igor Antón (2. rész)

Posted on by

Mindketten (Perezék) fontos munkát végeztek másokért. Milyen érzés ez számotokra?
Igor Antón: Ehhez én is szeretnék hozzászólni…
Rubén Pérez: Szerintem itt nem az a kérdés, hogy mit szólunk ehhez. Úgy gondolom, hogy a kerékpársportban is meg kell találni a saját helyed. Nagyon sok versenyző ott téved, hogy amikor profivá válik azt gondolja, hogy már kész versenyeket nyerni, vagy kész arra, hogy másokat segítsen és ez is tévedés. Azt gondolom, hogy amikor ide kerültem, tudtam, hogy hol a helyem, mert már amatőrként is ezt csináltam és azt hiszem, hogy ez a legfontosabb, ha tudod, hogy hol a helyed, mert akkor büszke tudsz lenni magadra és képes leszel jól tenni a dolgodat és akkor elfelejted, hogy most éppen valaki másért dolgozol. Csak az a fontos, hogy jól csináld a dolgod és mivel tudod, hogy hol a helyed, akkor elégedett leszel.
Alan Pérez: Végülis ez az, amit Rubén is mond. A legjobb tanács, amit kaptam profivá válásomkor, az ez volt, hogy minél előbb meg kell találni a saját helyedet. Mert ha ez sikerült, annál gyorsabban tudsz beleszokni a helyzetedbe. Én rögtön rátaláltam a helyemre és nagyon tetszik. Végül pedig vigasztal a jól elvégzett munka, amit jól fejez be az első számú ember és te is érzed a részed a győzelmében.

Mit szeretnél hozzáfűzni, Igor?
Igor: Szeretném megerősíteni, hogy tényleg megtalálták a helyüket, már évek óta itt vannak, és senki nem adott nekik semmit ajándékba, mindent maguknak köszönhetnek. De nem szeretem, amikor az emberek azt mondják, hogy csak egy vízhordó, amiből van jó sok, mert az ő esetükben nemcsak erről van szó. Például Rubén, aki fantasztikus győzelmet aratott a Rundfahrton, ahol nagyon nehéz nyerni, ezért is hatalmas jutalom volt ez számára mindazért az áldozatért, amit más versenyzőkért hoz.
Vagy jól emlékszem még arra az esetre Lunadában, a Vuelta a España egyik szakaszán, ahol Alannak köszönhetően szakadt szét a sor, ez a nap egyébként Valverde esőkabátja miatt lett híres. Máskor meg a Giron nagyon közel állt már a győzelemhez, ami teljesen megváltoztatta volna. Ha aznap sikerült volna neki, akkor máskor is képes lett volna befejezni így egy versenyt. Ebben az értelemben nem beszélhetünk két egyszerű vízhordóról.

Alan, akkor nagyon várod már, hogy végre neked is leessen egy győzelem…
Alan: Persze, nagyon szeretném… nagyon-nagyon! De ez nem nyomaszt azért ennyire. Továbbra is dolgozom, igyekszem fejlődni és egyre jobban tenni a dolgomat, hátha leesik egy győzelem. Ha mégis üres kézzel kellene távoznom, gyönyörűen szép emlékekkel teszem majd. Nem vált ez a rögeszmémmé és nem fogok sírni, ha nem jön össze.

Rubén, te hogy emlékszel arra a győzelmedre, amit az imént említett Igor?
Rubén: Emlékszem, hogy ott volt Romain, Igor, Koldo… és azt mondták, hogy nem voltam elégedett, de nem ez a helyzet, hanem az, hogy nem akartam elhinni! Nem tudom, annyira furcsa volt az egész, hogy azt gondoltam “mindjárt felébredek és el fog tűnni…”. Nem hittem el, ők meg azt mondták, hogy nem voltam elégedett…
Igazából akkor éreztem elégedettséget, amikor ott álltam a dobogón, utána hazatelefonáltam, anyám vette fel és majdnem elsírtam magam, hallva az örömét. Ott volt az, hogy azt éreztem “basszus, valami nagy dolgot tettem”, de ez már fél órával a befutó után volt. Ez elég jó érzés, amihez az ilyen emberek (mint Igor) már eléggé hozzá vannak szokva, de amikor 6 év után neked is sikerül, azt gondolom, hogy azt máshogy értékeled és én értékeltem, amikor már leesett, hogy mit is tettem, valami nagy dolgot.

Igaz ez Igor, ennyire hozzá lehet szokni a győzelmekhez?
Igor: Némelyik talán nagyon hasonló, nem ugyanaz, mint mikor megnyered az elsőt, az hihetetlen érzés. Én nem szoktam még hozzá és minden nap magam is meglepődöm.

A legjobb a bilbaoi volt?
Igor: Ez tényleg különleges volt! A Vuelta nagyon kemény volt számomra és hatalmas volt rajtam a nyomás is. Nem jöttek ki jól a dolgok és ott megtanultam egy leckét, hogy sosem szabad bedobni a törülközőt és bármikor jöhet egy gyönyörű ajándék, amikor már nem is várod.

Már készültök a 2012-es évre, de milyen szájízt hagyott bennetek a 2011-es szezon?
Alan: Nagyon jó év volt. Kezdetben kicsit nehéznek tűnt a versenynaptáram, a sok klasszikussal, ahol mindig nehéz jól szerepelni. Aztán a Rundfahrton már jó formában éreztem magam, és bár nem tudtam befejezni, de nagyon jól szerepeltem. Aztán Svájc és a Tour, főképpen a Tour, ahol szintén nagyon jó formában voltam és sikerült elmennem egy olyan szökéssel, mely hazaért. Így aztán elégedett vagyok, mit lehetne még kérni? Személyesen elértem mindent, amit terveztem és csapat szinten is minden nagyon jól sikerült Samuelnek köszönhetően… így aztán ez egy jó év volt.
Rubén: Én nem kezdtem túl jól az évet. Ausztráliában voltam, kaptam egy vírusfertőzést és túlságosan lefogytam. Aztán még az allergiám is előjött a szezon elején. De aztán a második fele már elég jól sikerült, viszonylag jó Tourt tudhatok magam mögött. Hatszor mentem el szökéssel, melyből volt olyan is, mely hazaért. Az egyiken azért küzdöttem, hogy Samuel győzzön, erre nagyon büszke vagyok.
Szeretném még hozzátenni, hogy ahhoz, hogy elmenj ezekkel a szökésekkel nemcsak azt kell tudni, mikor indulj meg, hanem jó formában is kell lenni hozzá. Például itt van mellettem Alan, vállt vállnak vetve küzdöttünk a szökésekért és végül enyém lett a dicsőség. Nagyon jó szökésekkel ment el, szerintem meglett volna neki a hat, ahogy láttam dolgozni. Amikor ott vagy, akkor látod a helyzetet, én belevágtam a szökésbe, melyben ő volt a jobb kezem, amikor ő nem volt ott, ott voltam én és csak a szerencsén múlt, hogy én eggyel több napot töltöttem szökésben.
Alan: Valamit jobban csinált, mint én! Nem lehet mindent a szerencsének betudni!

És milyen célokkal vágtok neki a 2012-es évnek? Mind sportszakmailag, mind személyesen.
Rubén: Újra Ausztráliában kezdek és nagyon remélem, hogy nem kapom el újra ezt a fertőzést a repülőn és nem lesznek gondjaim a kezdésnél. Szeretnék jó formában lenni valamelyik korai versenyen, azt gondolom, hogy lenne esélyem brillírozni és elfelejteni kicsit a vízhordó szerepet. Nem tudom még biztosra, de azt hiszem, adnak majd kellő szabadságot, hogy megpróbáljam.

Mivel már nincs Koldo (Fernández de Larrea)…
Rubén: Igen, sokszor dolgoztam Koldonak, ezért gondolom, hogy idén lesznek olyan versenyek, ahol odatehetem magam a sprintekben, aztán majd meglátjuk, hogy sikerül-e. Persze segítek a csapattársaimnak és bárcsak megismételném az idei Tourt.

Alan és a te terveid?
Alan: Folytatni a már megkezdett utat, fejlődni és persze szeretnék kihasználni minden adódó lehetőséget, mert egyébként a vezetőinkért kell dolgoznom, akár Samuért, vagy Igorért, Mikelért, vagy bárki másért. Így aztán, mivel nem lesz sok lehetőségem, mindet ki kell használnom.

Tételezzük fel, hogy már 2012. végén járunk. Milyen címet szeretnétek látni az újságok címlapjain?
Alan: Euskaltel-Euskadi…
Rubén: Te olvasol a gondolataimban!
Alan: Euskaltel-Euskadi meghosszabbította a szponzori szerződését, vagy valami ilyesmi és még sok évig fogja tovább folytatni a kerékpársport első vonalában. Mellesleg, az alcímben: Rubén Pérez újra nyerni tudott és Alan Pérez is megszerezte első győzelmét.
Rubén: Alan olvas a gondolataimban, most tényleg ez jár a fejünkben. Bízunk a csapatban és a bízunk a támogatókban is, de reméljük, hogy sikerül kicsit kibővíteni a költségvetést. A legnagyobb álmunk, hogy jövőre újra nagybetűkkel lássuk az Euskaltel-Euskadi nevet. És persze azt is, hogy a mi nevünk is ott legyen a listán, mert nagyon szeretem ezt a csapatot és még sok évig szeretnék itt versenyezni.

Mi lenne az Euskadiból Euskaltel nélkül?
Rubén: Szerintem ez a csapat az egész világon sokat jelent. Sok országban versenyeztem már és mindenhol találkoztam szurkolókkal, akik úgy dícsértek minket, mintha aranyból lennénk. Úgy néznek ránk, mint nagy sztárokra, mindenki tudja, hogy baszkok vagyunk és mi a filozófiánk. Gondolj bele, hogy bár nem tudom hány lakosa van Baszkföldnek, de ha összehasonlítod a csapatot a többivel a világban, itt vagyunk 23-an ebből a zónából és a többi csapat, akik ellen harcolunk dupla költségvetéssel dolgoznak és le tudják szerződtetni a legjobb Samuelt, a legjobb Valverdét, a legjobb Contadort, etc. Nekünk sokkal korlátozottabbak a lehetőségeink és mégis sikerült nyernünk a Touron, a Giron és a Vueltán is és bárhova megyünk ott vagyunk a harcban. Ezt nem szabad elveszíteni, mert az hatalmas veszteség lenne Baszkföldnek is.
Alan: Ha nem lenne Euskaltel, mit csinálnának a szurkolók? Folytatódnia kell!

Nem tudom elképzelni a Pireneusokat a sok narancssárgába öltözött szurkoló nélkül…
Rubén: De nemcsak a Pireneusokat. Különös látni a világ minden pontján egy kerékpáros csapat szurkolótáborát, Belgiumban ott vannak a belgák, Olaszországban az olaszok… de az Euskaltelnek a világ bármely pontján találni szurkolóját, ami durván jó érzés. Elmész Németországba és látsz egy németet beöltözve Euskaltel-Euskadi színekbe, miközben arra vár, hogy készíthessen rólunk egy fotót… ezt nem mondhatja el bármelyik csapat magáról és ezt nem szabad elveszítenünk. Bízunk benne, hogy ezt a szponzorok is látják és folytatják a közös munkát.

Végezetül, milyen tanácsot adnátok egymásnak?
Rubén: Mint mondtam már korábban, Alannek újra elő kellene keresnie magából a kemény navarrait, mint amilyen volt régebben, amit egyébként sokszor alkalmaz, ha éppen nem ül a bringán, de inkább pedálozás közben kéne keménynek lennie. És jó lenne ha elfelejtené azt a hülyeséget, ami néha jár a fejében, hogy nem elég jó kerékpáros, vagy amikor éppen aggódik valamin és ezért rosszkedvű. Azt gondolom, hogy a tekerésre összpontosítson, a francba is! és ha visszaszerezné a régi temperamentumát, újra sokkal harciasabb lenne és még versenyt is nyerhetne.
Alan: Én azt mondanám Rubénnek, hogy egy kicsit legyen ambíciózusabb. Nem azt állítom, hogy most nem az, de egy kicsi még hiányzik, mert megvannak a kvalitásai, hogy még profibban küzdjön. Csapatszinten nagyon jó versenyző és bár tudna még kicsit javulni, nem lehet tőle többet elvárni. Ami a személyét illeti, fejlődhetne és fog is, erről meg vagyok győződve.

Forrás: www.elpedaldefrodo.com

A Pérez “testvérek” és Igor Antón (1. rész)

Posted on by

Frodo interjút készített az Euskaltel két bringásával, Alan Pérezzel és Rubén Pérezzel.

Kezdjük azzal, hogy sokszor összekevernek benneteket a közös vezetéknevetek miatt?
Rubén Pérez: Hát ezek a felcserélések… Versenyeken nagyon ritkán hívnak Alan Péreznek. Megesik néha, de elég ritka, inkább azt nem értik, hogy most családtagok vagyunk, vagy sem. Ez a millió dolláros kérdés: testvérek vagytok? unokatestvérek vagytok? mik vagytok? Ez már egy megszokott kérdés, nem mintha baj lenne, de nem vagyunk testvérek.

Hehe, és ez zavar benneteket?
Rubén: Nem, egyáltalán nem…
Alan Pérez: Egyáltalán nem, mert jól kijövünk egymással. Ha rosszban lennénk, akkor is mindegy lenne, hehe.
Rubén: Néha azt érzem, hogy kicsit csúnya a nevem, de mindegy, hehe.

Mutassátok be egy kicsit egymást!
Alan: Rubén nagyon intelligens és nagyon jó ember.
Rubén: Elég sokszor vagyunk közös szobába zárva és meglehetősen jól kijövünk egymással.

És mint bringások?
Rubén: Nagyon ügyes a versenyeken és nagyon harcias is. És nagyon jó csapattárs, mivel mindig nagyon odafigyel és mindig a kollégáira gondol, legyen az Fuji (Igor Antón), aki éppen most ült le közénk, vagy Samuel, vagy bárki más. Nagy segítség nemcsak a mezőnyben, hanem a hegyeken is. Nagyon jó segítő.
Alan: Hé, csak pár szót kértek, nem a teljes Bibliát…
Igor Antón: Nekünk ők a “Pérez testvérek”, hehe.

Alan, te még nem mutattad be Rubént, mint kerékpárost…
Alan: Rubén nagyon hasonlít rám, mindketten nagyon harciasak és ügyesek vagyunk. Ebben az értelemben nagyon hasonlóak vagyunk, bár neki több esze van, mint nekem. Én sokkal kiforratlanabb vagyok, míg ő sokkal intelligensebb.
Igor: Két kis pukkancs!
Rubén: Csak azt akarja mondani, hogy a vezetéknevünk miatt van mindez, hehe.

Nemcsak a vezetéknevetek ugyanaz, hanem a karrieretek is hasonlóképpen kezdődött. Mi az első közös emléketek?
Rubén: Én egy kicsit szét vagyok esve, tudom, hogy még amatőrként jó versenyző volt, de nincsenek pontos emlékeim…
Alan: Az első emlékem, amikor az Olarrában találkoztunk.
Rubén: Igen, az Olarrában. Tudtam, hogy jó, de sokkal jobb volt, mint mesélték… Tényleg nagyon szétszórt vagyok, hehe.
Alan: Ebben is hasonlítunk!
Rubén: Amióta csapattársak vagyunk, nekem úgy tűnik, hogy régebben sokkal önfejűbb volt, mint mostanában. Azt gondolom, hogy ez most kicsit hiányzik is belőle, ha picit visszaszerezne belőle, sokkal harciasabb lehetne.

Egyetértesz, Alan?
Rubén: Egyet kell értenie, hiszen tudja ő is!
Alan: Igen, igen. Egyetértek. Kicsit gyávább vagyok, korábban sokkal navarraibb voltam, mint most, hehe. És ahogy Rubén mondta, már jópár éve ismerjük egymást és nem sokat változtunk azóta.

Igor, milyen emberek a “Pérez testvérek”?
Igor: Igazi méregzsákok. Állandóan egymást vagy a többieket piszkálják…
Rubén: Alanről beszélsz! Ne általánosíts!
Igor: Nagyon jó ember mindkettő. Már mondták, hogy az Olarrában ismerkedtek meg és én is ott ismertem meg őket 2002-ben… már olyan rég volt. Nagyon jó hangulatot tudnak csinálni, és hogy sportszakmailag is értékeljem őket, kis csoportokban nagyon gyorsak, mindig ők vannak elől… és nemcsak a szökésekben, hanem a sprintekben és amikor nagy a nyomás. Nagyon ügyesek, szeretnék én is ilyen lenni ezekben a helyzetekben. És például Rubén, ő volt a Touron a legtöbb szökésben résztvevő kerékpáros, nemcsak a csapatból, hanem az összes versenyző közül, ez valami hihetetlen. Sokszor ez nem olyan látványos, de nagyon fontos a csapat számára, hogy láttatja magát; és Alan ugyanez.

Nagyon sok a közös hármótokban…
Igor: Igen, ugyanabban az évben lettünk profik.
Alan: Igen, mi az Orbeában, míg te az Euskaltelnél.

Hogyan emlékeztek erre az ugrásra?
Alan: Gyönyörű volt. Fuji (Igor Antón) még nagyon fiatal volt és egyből az Euskaltelhez került. Mi kicsit idősebbek voltunk és már azon aggódtunk, hogy lesz-e valami… Akkor jött a lehetőség az Orbeától, ami hatalmas dolog volt. Egy hazai csapatnál kezdeni, mint most az Euskaltelnél, nagyon szép emlékeket őrzök azokból az időkből.
Rubén: Szerintem a legnagyobb különbség az amatőr és a profi életforma között, hogy most már ez a munkánk, ezért kapjuk a fizetést. Míg amatőrként ugyanúgy mindent beleadtunk, azért ez most mégis más. Most itt a közös szín, a munka és minden más; régebben nem volt ekkora nyomás rajtunk, senki nem követelt semmit, csak te magadtól, jobban élveztük a stressz nélküli barátságot, többet viccelődtünk. Most már sokkal komolyabb, bár nagyon jó a hangulat, látod most is nevetünk és jól érezzük magunkat.

Alan, Rubén egy kicsit korábban került az Euskaltelhez, ahol már ott volt Igor. Ilyenkor… tud örülni az ember a másik sikerének, vagy irigy inkább?
Rubén: Hát figyelj, összehasonlítva Alant és engem, nincs nagy különbség, én egy évvel előbb kerültem ide. De ha úgy nézzük, akkor ugyanabban az évben, teljesen egyformák vagyunk.

De mégiscsak ottmaradtál az Orbeánál egyedül!
Alan: Nem. Figyelj, úgy történt, hogy 2005-ben szerződött Fuji az Euskaltelhez, Rubén és jómagam az Orbeához. 2006-ban debütált Rubén az Euskaltenél, én pedig májusban…
Igor: Hát igazából én már néhány versenyen résztvettem 2004-ben.
Alan: Nem! Te 2005-ben debütáltál!
Igor: Igen, hivatalosan 2005-ben, de már versenyeztem néhányszor előtte.
Alan: Rubén és én 2006-ban kerültünk az Euskaltehez.
Rubén: Én 2005-ben, de mindegy, hehe…
Alan: Hát jó, igen. 2005-ben indultál már pár versenyen a csapattal és már 2006 elején hivatalos versenyző lettél, míg én májusban kezdtem és többet versenyeztem az Euskaltellel, mint az Orbeával ebben az évben.

Amit kérdeztem, Alan… Nem esett rosszul azt látni, hogy a többiek mennek és te nem?
Alan: Elég nehéz volt a 2005-ös évem, szinte végig sérült voltam. Akkor nem gondolkodtam azon, hogy most irigy legyek-e, csak minél előbb fel akartam épülni és megmutatni, hogy mire vagyok képes. Inkább dühös voltam, hogy nem versenyezhetek, minthogy irigy lettem volna. Nagyon örültem, amikor Rubén debütált, ha jól emlékszem Burgoszban, mert nagyon jó barátom. Örültem neki és egyáltalán nem voltam irigy, mert mondom, azt volt a fejemben, hogy minél előbb rendbe jöjjek.

Mit jelent valóra váltani az álmot és hazai csapatban versenyezni?
Alan: Igen, ez tényleg az álmom volt. Hazai csapat, ráadásul minden amatőr csak az Euskaltel-Euskadiról beszél, ez az a csapat, melynek a tagja akarsz lenni. Ez olyan, mint egy család, mindannyian idevalósiak vagyunk és már amatőr, sőt ifi korunkból ismerjük egymást.
Rubén: Azt hiszem, hogy amikor bekerülsz az Euskaltelhez, akkor annak örülsz, hogy profi lettél és nem is figyelsz annyira, hogy ide vagy oda kerültél. Igazából akkor jelent sokat, hogy az Euskaltelnél vagy, amikor a saját közönséged előtt versenyzel, a Baszk Körversenyen, vagy a Tour egyik pireneusi szakaszán és azt érzed, hogy mindenhonnan árad feléd ez a narancssárga özön és feláll tőle a karodon is szőr… Ezt más nemzetek bringásai is érzik, akkor most képzelj el egy Euskalteles versenyzőt, Euskaltel mezben. Ez valami hihetetlen és olyan dolog, amit csak akkor értékelsz igazán, amikor a szurkolók az egekig emelnek.

Ez tényleg nagyon felemelő lehet. És számodra, Igor?
Igor: Voltunk nemrég egy sajtótájékoztatón, ahova jöttek fiatalok is kérdezni tőlünk. Ahogy ránk néztek, azokkal a szemekkel és tanácsot kértek, hogyan lehet profi versenyzővé válni. És látod, hogy mennyire vágynak erre, amit annyira nehéz elérni… Kiváltságosok vagyunk, hogy profi versenyzők lehetünk, ráadásul egy ennyire különleges csapatban! Néha elfelejted, de egy pillanat alatt újra visszatér ez az érzés, mint ma is a közös vacsorán, ahol együtt voltunk mindannyian. Egy olyan környezetben, ami más csapatnál is megvan, de nem ennyire családias. Ez itt tényleg különleges, mindig vannak összezördülések és van hogy jobban vagy rosszabbul viseljük egymást, de összességében egy fantasztikus szál köt össze mindannyiunkat és ez nagyon jó érzés.

Mi az, amit a legjobban szerettek ebben a sportágban?
Alan: Mindent. Részemről nagyon szeretek bringázni. Azt szeretem, ami a legegyszerűbb, bringázni, hegyeket megmászni, élvezni a tájat és a végsőkig kifacsarni a testemet, hogy lássam, meddig tudok eljutni… Ez egy végtelen cél, állandóan fejlődni.
Rubén: Engem gyerekkoromban az vonzott, hogy a barátaimmal bringázhatok, de ahogy nőttem, már az tetszett, ahogy fejlődtem. Érezni, hogy erős vagy ez nagyon magával ragadó. Ráadásul ez egy nagyon egészséges sport, ahol világot látsz és megismered a természetet. Manapság, hogy egyre inkább téma a környezetszennyezés, a kerékpár egy nagyon szép dolog és ráadásul ez egy jó reklám is. Azt gondolom, hogy ha ezt megérzed, rájössz.
Igor: Hehe, én csak idepofátlankodtam, miközben az interjú a “Perezékről” szól…

Akkor most már ne menekülj el! Téged mi vonz a kerékpársportban?
Igor: Nem is tudom, számomra a tudat, hogy a hobbim a hivatásom, ez a legszebb a kerékpározásban, ráadásul ez egy közlekedési eszköz is, mely eljuttat oda, ahova szeretném. Ráadásul itt nincsen szigorú időrend, az edzésnapokat és időpontokat mi határozzuk meg és ez hatalmas szabadságérzetet ad.

Forrás: www.elpedaldefrodo.com

Juan José Cobo: “Most már más vagyok, hipermotivált”

Posted on by

Vuelta győzelme ellenére Juan José Cobonak még nincs csapata jövő évre. Eusebio Unzué szeretne újra lehetőséget adni a kantábriai kerékpárosnak a Movistar Teamben, de még semmi nem eldöntött.

Három hónapja megnyerte a Vueltát és még nincs csapata 2012-re…
Ez elég furcsa helyzet, nem? Egy Vuelta győzelem utána senki nem gondolná, hogy csapat nélkül kezdem majd az új évet. Ez rányomja a bélyegét a mindennapjaimra, elég mérges is vagyok.

Hogyan tudja kezelni ezt a helyzetet?
Nem keresek őrülten csapatot. Vannak emberek, akikben megbízok, hogy kisegítenek ebből a helyzetből.

Úgy határozott, hogy a bizonytalanságok ellenére a Geoxnál kívánja folytatni. Már megbánta?
Nincs rá okom, senki nem gondolta volna, hogy ez fog történni. A Vuelta után másfelé is nézegettem, de mind pénzügyileg, mind sportszakmailag ezt tűnt a legjobb döntésnek. Nyolc éve versenyzem profiként, melyből hét évet Matxinnal és Gianettivel töltöttem. Egyértelmű, hogy ezért szerettem volna velük maradni. Kaptam hasonló ajánlatokat, már ami a gazdasági részét illeti, de inkább visszamondtam sportszakmai és érzelmi oldaláról nézve.

Ez szokatlan, hogy egy Vuelta győztesnek nincs csapata.
Hallottam, hogy ez a verseny milyen kihatással volt a Geox vállalatra – 17 millió EUR – ez bámulatos. Szerintem ez felülmúlta a befektetett pénzüket. Ha egy cég azért fektet be egy sportágba, hogy reklámozza magát és ilyen jók az eredmények… Nem tudom, nem értem hogy történhetett mindez.

Az ön jelenléte nem volt elegendő, hogy új szponzort sikerüljön elcsábítaniuk?
Nézze, amikor csak kimegyek az utcára, megszólítanak, megállítanak és fotózkodnak velem. Ez mind a Vuelta hatása. Már ismert ember lettem. De üzleti szinten… Ez már másik ügy, sajnos egy elég nehéz időszakot élünk.

Kerékpárosként vagy gazdasági szempontból?
Mindkettő?

Hogyan élte túl ezeket a kétségekkel teli hónapokat?
Azt gondoltam, hogy a Vuelta győzelemmel biztos a jövőm. Tudtam, hogyha nem sikerül előbbre vinni Matxin projektjét, találok majd csapatot 2012-re, különben nem mutatna túl jó képet magáról a kerékpársport. Bár jelenleg még így állunk.

Komolyan gondolt rá, hogy esetleg vissza kell majd vonulnia?
Nem, nem, ilyenre nem is gondoltam. Bár megtörténhet, mert még nem írtam alá semmit és még mindig csapat nélkül vagyok.

Milyen lehetőséget keres?
A lehető legjobbat.

Sportszakmailag vagy gazdaságilag?
Sportszakmailag, mert gazdasági téren nem várok túl sokat.

Nem érzi azt, hogy egy nagyszerű lehetőség tűnik most el, hogy valaki befektetessen a kerékpársportba?
Ezt nem érzem, ez így van. Volt egy 750.000 euros szerződésem. Megoldódni látszott az életem, vagy majdnem. Elvesztettem ezt a lehetőséget és most ahhoz kell majd alkalmazkodnom, ami adódik.

Mehetne a Movistarhoz. Eusebio Unzué tárt karokkal fogadná.
Igen, hallottam, hogy Eusebio fenntartott nekem egy helyet. De semmi többet nem tudok. Erről a menedzseremet kell megkérdezni (Sánchez Sabatert, aki Valverde menedzsere is).

Már volt Eusebio csapatában 2010-ben és nem ment ott jól. Nem sikerült a várt teljesítményt nyújtania az Önre nehezedő nyomás miatt. Nem tart attól, hogy ez esetleg újra megtörténhet?
Most másképp látom. Ez egy új helyzet. A rossz eredmények mind az én hibámból adódtak, semmi köze nem volt hozzá a csapatnak. Annak ellenére, hogy nem hoztam a kívánt teljesítményt, nagyon jól bántak velem. Ezért tudom, hogy minden rajtam múlik és a Vuelta győzelemtől megváltozott a motivációm is, ezért gondolom, hogy most vissza kéne fizetnem Unzuének a belém fektetett bizalmát. Akkor csődöt mondtam, de most szeretném kárpótolni.

Azt mondta, hogy a Vuelta megváltoztatta…
Nagyon. Már nem gondolok a kudarcra. Már nem érzem, hogy nagy nyomás nehezedne rám. Lelkileg szupererős vagyok. Most csak arra gondolok, hogy újra versenyezzek és újra győzni tudjak. Minden tőlem függ: hogyan edzem, hogyan vigyázok magamra és újra hinni fogom, hogy mindenre képes vagyok.

De most egyedül kell csinálnia, Matxin nélkül.
Minden győzelmet úgy szereztem, hogy ott állt mellettem. Ő az, akiben a legjobban bízom sportszakmailag. Sajnálom, hogy el kell válnunk. És nemcsak tőle, hanem sok mindenki mástól is. Például David de la Fuentétől. Még azon küzdöttünk, hogy együtt tudjuk folytatni. Hiába jönne a Movistarhoz, nem lenne már ugyanaz, de most csak a túlélésre játszunk.

És ha nem sikerül a Movistar?
Nézelődünk külföld felé is. Van néhány profi kontinentális csapat, amely mindkettőnknek tetszik. De minden nagyon nehéz most.

Tavaly még szögre akarta akasztani a bringát…
Most azt gondolom, hogyha megtettem volna, már bánnám. Nincs ezenkívül semmi másom. Mindig is kerékpáros voltam és ebből próbáltam megélni. Azt gondolom, hogy elég szerény vagyok és képes lennék bármi más munkát csinálni, de ez a hivatásom.

A Vuelta alatt mondott már hasonlót, hogy ez a munkája és nem a szenvedélye.
Biztos, hogy ezt mondtam, mert ez a munkám, de ahhoz, hogy áldozatot hozz érte, ahhoz szeretni kell. Nyilvánvaló, hogy ez a munkám, hiszen ebből élek. Apám gyárban dolgozott, én kerékpáros vagyok. Elégedett vagyok, hogy folytattam, Matxin győzött meg róla. Most már más vagyok, hipermotivált. Úgy edzem, hogy nem tudom, mit hoz a következő év. És meg vagyok róla győződve, hogy versenyezni fogok. Nem tervezem, hogy január elsejével elmegyek munkanélkülinek.

Forrás: www.deia.com

José Vicente García Acosta: “Sok minden fog majd hiányozni”

Posted on by

José Vicente ‘Txente’ García Acosta idén visszavonult. A Vuelta a España volt az utolsó versenye, melyet sajnos nem fejezhetett be egy bukás miatt. Vele készült az alábbi interjú:

Üdv újra Txente! Azt mondtad az előbb, hogy még nem érzed magad “nyugdíjasnak”…
Igen, még abban a fázisban vagyok, mintha aktív lennék… Majd januárban, mikor megkezdődnek a versenyek, azt hiszem, hogy már igazi “nyugdíjasnak” fogom magam érezni.

Nem sajnálod, hogy visszavonultál? A bukásod a Vueltán nem engedte meg, hogy méltóképpen elbúcsúzz.
Azt sajnálom, hogy így ért véget és nem a kerékpár nyergében, ahogy azt elképzeltem. De el kell fogadni így a dolgokat és igazából ezt már hónapokkal előbb eldöntöttem.

Más lesz most a tél, hogy nincsenek olyan irányú kötelezettségeid, hogy edzél és különösen odafigyelj magadra. Végre ki tudod élvezni rendesen a Karácsonyi ünnepeket…
Igen, igen. Mint mondod, már nem kell annyit edzeni és odafigyelni magamra. Így aztán majd rosszul is leszek a nagy zabálástól, hehe.

Gondolkoztál már rajta, hogy mit csinálsz jövőre?
Igazság szerint most csak arra gondolok, hogy minél előbb felépüljek a bukásból, különösen a csigolyasérülésből. Most élvezem, hogy olyat is megtehetek, amire korábban nem volt időm, legfőképpen, a törpékkel együtt töltött időt.

Lehetnél akár sportigazgató is, nem?
Ez nagyon tetszene, sok dolgot tudnék átadni a fiataloknak.

Hosszú profi pályafutásod alatt, mi volt az, amit a legjobban szerettél?
Igazság szerint nagyon sok minden fog majd hiányozni, de leginkább a közös viccelődések a csapattársakkal.

De nem mind arany, ami fénylik. Mi az, ami egyáltalán nem fog hiányozni?
Húúú, sok dolog. A hideg, az eső, akár edzés, akár verseny közben, a szeles útszakaszok és kitölteni az Adamst.

Annyi év és annyi verseny. Mire emlékszel vissza a legszívesebben?
Leginkább azokra, amiket megnyertem és azokra, amit a csapattársaim nyertek a segítségemmel.

Mit szeretnél, hogy ki legyen az örökösöd a Movistarnál?
Szeretném, ha többen is lennének, ez nagyon jót tenne a csapatnak.

Mindig hűséges voltál a csapatodhoz, soha nem gondoltál arra, hogy máshol is megpróbáld magad?
Természetesen gondoltam rá és kaptam is ajánlatokat… de nagyon szerettem ezt a csapatot, ahol az egész sportkarrieremet töltöttem és ahol nagyon jól bántak velem.

Megnyerted a szurkolók és a csapattársaid szívét is. Mit szeretnél, hogyan emlékezzenek Txente Garcíára, mint kerékpárosra?
Mint jó csapattárs (röviden és velősen!!)

Forrás: www.elpedaldefrodo.com