Koldo Fernández de Larreával készült az alábbi interjú a Párizs-Bourges versenyen elszenvedett bukása után.

Mi volt az első reakciód, amikor megláttad az arcodat?
Ez már másnap volt, ledöbbentem. Az arcom fel volt dagadva, a szemeim lilák voltak és az egyiket ki sem bírtam nyitni. Tele voltam horzsolásokkal. Tudtam, hogy a fogaimat meg fogják tudni csinálni, amiatt aggódtam a legkevésbé. Megijedtem a bal szemöldökömtől, ami cafatokra volt szakadva, nagyon rosszul festett. A pofacsontom már gyógyul. Nagyon megdöbbentem, amikor először láttam magam a tükörben.

Figyelmeztettek előtte, mielőtt megnézted volna magad?
Igen. Mondták, hogy olyan, mint májusban volt Németországban. Kis segítség volt ahhoz, hogy ne ijedjek meg. A családom ugyanazt mondta. Tudtam, hogy nagyobbat estem, mint akkor. Olyan volt, mintha átment volna rajtam egy vonat. Nem emlékszem, hogyan történt a bukás.

Mi volt a legrosszabb az utóbbi hetekben?
Tudtam, hogy a fizikai fájdalom idővel majd elmúlik, de még ebben a hónapban meg kell látogatnom a fogorvost vagy a sebészt. Már vakációznom kéne és ehelyett egyik vizsgálatról a másikra rohangálok. Dühít, mivel Németország után nagyon odafigyeltem a befutókra, hogy ne kockáztassak többet, mint ami elegendő és nézd hogyan zártam a szezont.

Legalább már tudsz vezetni…
Igen, a kulcscsontom már jól van. A legrosszabb a szám. Még sok fogorvossal kell találkoznom.

Nem volt kellemes a hazautazás sem Franciaországból…
Két légpárnával volt kitámasztva a pofacsontom, ezért nem tudtam repülni. Az orvosok a kórházban azt mondták, hogy mentővel kellene hazamennem.

Hogyan reagált a családod?
(Mosolyog.) Nem tudom. Gyanítom, hogy meglepődtek. Nagyon letörtnek láttak és próbáltak felvidítani. Szerencsére mi sportolók gyorsan regenerálódunk. Bárkinek is mondom, hogy három hete volt ez a bukás, nem hiszik el. Az arcomról már lement a duzzanat, a fogaim hiánya utal arra, hogy történt velem valami.

Azt hitted, rosszabb lesz?
Tíz napig ki sem tettem a lábam az utcára. Amíg nem kaptam meg az ideiglenes fogaimat, nem akartam járdára lépni. Az emberek talán észre sem veszik, csak te látod magad a tükörben és szégyenkezel, mert tudod, hogy milyen voltál és most milyen vagy. Mindannyian hiúak vagyunk egy kicsit még szorongva nyitom ki a kaput. Amikor találkoztam valakivel, mindig eltakartam a számat.

Félsz, hogy a balesetnek lesznek pszichikai következményei is?
Nem, nem hiszem. Voltak rossz pillanataim, de nem ez a jellemző. Szeretem az autókat, motorokat, bringákat… Céltudatos ember vagyok. Persze az ilyen bukások ott maradnak az emlékezetedben. Eljön az idő, hogy újra bringára ülök és ugyanolyan kedvvel teszem majd. Talán nem is rossz, hogy ezt most átéltem, mert amíg fiatal vagy, szükségtelen kockázatokat vállalsz.

Másképp látod most az életet?
Egy csapattársam és egy masszőr is azt gondolta, hogy megöltem magam. Ahogy telnek a napok, egyre lelkesebb vagyok, habár felfigyelsz, amikor a csapattársaid ilyet mondanak. A sisak három részre tört. Néha előre el van tervezve a sorsunk, ezért a lehető legjobban kell megélnünk az életet.

Tudsz aludni rendesen?
Az első héten hanyatt fekve kellett aludnom, ami elég kényelmetlen volt. De türelmesnek kellett lennem. Most már a jobb oldalamon is tudok feküdni és hamarosan megy majd a bal oldal is. Még félek, hiszen frissen operálták a kulcscsontomat.

És enni?
Az első két nap nem ettem semmit. Aztán, mivel elől nem voltak fogaim, csak egészen apró falatokat tudtam megrágni az örlőfogaimmal. Amit még most sem tudok, az beleharapni egy szendvicsbe, vagy egy gyümölcsbe.

Forrás: www.elcorreo.com