“Minden OK, úgy folytatom, mintha mi sem történt volna, pedig igazság szerint a testem és a fejem is megérezte az utóbbi két hónapot… Mesélek nektek pár szóban és képben a legutolsó két versenyemről a Giroról és a Svájci Körversenyről.
Minden jól ment, hiszen még mindig bringázom. Amikor keményen dolgozol, jól jön ki a lépés. Ez most nem vigasztalás, mert nem hiszek ezekben a dolgokban. Csak a jól végzett munkában hiszek és így is szeretnék tenni minden egyes versenyen, ahol elindulok.
Nem vagyok rögeszmés, nem gyötröm magam, élvezem a munkám és az életem. Mi a receptem?
Nem hiszem, hogy bárki is tudná a megoldást, egyszerűen szeretni kell magadat és nem szabad a nap 24 órájában a munkán töprengeni, hanem csak pedálozni. Ezt nem csak én mondom, hanem Angel Nieto is, amikor ki tudja már hányadszorra világbajnok lett. A híres spanyol motorversenyző sem tudott mindig a motorozásra gondolni, mert elvesztette volna a koncentrációját.
Amsterdam teljesen rózsaszínbe öltözött a Giro tiszteletére. Fantasztikus látvány volt.
Már az elején nagyon nagy volt a menés. Szinte állandóan változott, hogy ki vezet az összetettben és szinte folyamatosak voltak a bukások is. Hollandia a kerékpárral közlekedőkre figyel nagyon, nem pedig a kerékpárversenyzőkre, ezért azok az eszközök, melyeket a gyalogosok és más közlekedők megóvása érdekében helyeztek el az utakon, az mind ellenünk volt. Én “szerencsésen” estem, melynek a folyománya a keresztcsontomban érzett fájdalom volt, amikor bringára ültem. A buszon és a hotelben sem szűnt meg a fájdalom, de végül is kibírható volt. A fájdalom-, gyulladáscsökkentőknek és a masszázsnak köszönhetően elviseltem.
Olaszországba érve a szakaszok már teljesen más stílusban folytatódtak, becsapós érkezésekkel, klasszikus lejtőkkel, vízzel, hóval, kivilágítatlan alagutakkal, aszfalt nélküli utakkal…
Még jó, hogy a fotók alátámasztják mindezt és nem gondoljátok, hogy túlzok.
Ja, még a Plan de Corones időfutam sem volt egyszerű! Az utolsó 6 kilométer homokban. Hogy legyen fogalmatok arról, hogy miről is beszélek itt egy példa: Garzelli, aki megnyerte a szakaszt az utolsó 1100 métert 5 perc 15 másodperc alatt tette meg. A hegyről mindenki csak a felvonóval tudott lejutni, ami egy pillanatra sem állt meg. Bepakoltuk a bringát és irány a hotel.
Őszintén szólva nagyon átvertek bennünket. A legfontosabb – és ezért hála Istennek – nem halt meg senki és nem történt semmi olyan szörnyűség, mint tavaly Horrilloval.
Így mentek a napok és már nem emlékszem, hogy jutottunk el Veronába, csak arra emlékszem amikor a kórházban megröntgeneztek és mondták, hogy nem tört el semmim. És a folytatás… Megpróbáltam kipihenni magam, de nem javult az állapotom. Az egyedüli pozitív dolog az volt, amikor a csapat egységbe kovácsolódva védte a rózsaszín trikót és Arroyócskát és az a motiváció, amikor láttuk hogyan küzd az olaszok serege ellen.
A forgatókönyv szerint az utolsó szakaszon a veronai colosszeum volt a cél, az egyik kapun bementünk, a másikon kijöttünk. Igazi gladiátornak éreztem magam, aki 21 napos túlélőtúra után leharcoltan megérkezik. Még jó, hogy nem jöttek az oroszlánok.
Gyorsan teltek a napok és mire észbe kaptam már a Svájci Körversenyen voltunk, ami idén is olyan nehéz volt, mint a korábbi években. Ehhez tegyük még hozzá az esőt és azt, hogy nem fogott jól a fékem. Így képzelhetitek milyen jól éreztem magam a lefeléken. A legkülönösebb nap az volt, amikor én is elmentem egy szökevénycsoporttal, az út nem annyira tetszett, de volt kedvem menni. Végre újra kerékpárosnak éreztem magam és most vasárnap is úgy fogok majd harcolni a spanyol bajnokságban.”

Forrás: www.pablolastras.es